Irodalmi Szemle, 2021

2021/2 - MÉSZÖLY 100 - „A kontextusváltás képessége". Nagy Csilla beszélgetése Szolláth Dávid irodalomtörténésszel a Mészöly-monográfia kapcsán

Hogyan tudja egy lezárult korpusz más és más oldalát megmutatni az újabb és újabb nemzedékeknek. Ilyen volt, amikor például az addig leértékelt, kissé egzaltáltnak tekintett kései Vörösmartyt felfedezte a Nyugat, de példa erre a Shakespeare-recepció fordulatos története (Dávidházi Péter áttekintésében) vagy a Petöfi-recepciótörténet (Margócsy Istvánnál), és még ezer példa van. Én régóta nagyon szeretem Mészöly hatvanas-hetvenes évekbeli regényeit és kései kisprózáját, mert én is nagyjából a nyolcvanas-kilencvenes években kialakult értelmezési keretekben ismertem meg a szerzőt. A prózafordulat Mészölye, a posztmodern Mészöly, vagy a kései pannon próza Mészölye olyan kritikai elismerést váltott ki (több hullámban, különböző értelmezői közösségekben), amely úgyszólván kitakarta a korai remekléseket. Ezeknek egyébként a maguk idején, az ötvenes-hatvanas években rendkívül mostoha publikációs feltételek mellett és toxikus kritikai légkörben kellett volna érvényesülniük, szóval eleve hátrányból indultak a fennmaradásért folytatott versenyben. A Sötét jelek és a Jelentés öt egérről című kötetek elbeszélései és novellái tartoznak ide. Ezek közül csak Magasiskolát és a Jelentés öt egérről című novellát ismeri a szélesebb közönség, ez a kettő a jéghegy csúcsa, de ott van alatta az alásüllyedt jéghegy is: a Teréz krónikája, a Tragédia, a Képek egy utazás történetéből, a Film, az Emkénél, a Mulasztás, A három burgonyabogár és még néhány novella. Ezek eltemetett kincsek szerintem. Fő kérdésük nagyon leegyszerűsítve az, hogy mi marad meg a szubjektumból a háborúban és a diktatúrában. De ez nekem idomtalanul nagy kérdés, nem elég specifikus, úgyhogy inkább ennek egyes aspektusait emeltem ki. Mi marad meg az emlékezés képességéből? A saját történetemből? Hogyan értjük meg a hatalmat annak elszenvedése közben? Hogyan lehet beszélni, írni a totalitárius módon ellenőrzött nyelv közegében? Ezeknek az írásoknak az elszenvedett, megélt, korrumpáló történelem a fő tétje. A történelem súlyának, a terhelt emlékezetnek megint évadja van a magyar irodalomban. Az utóbbi, nagyjából húsz évben megint a történelmi emlékezet felé forduló magyar próza jelentős értékeket hozott létre. Innen nézve is érdekes lehet, hogy próbálta megírni a háborút a dezertált katona, Mészöly Miklós. A „sokféle Mészöly” közül nem ismerjük még mindet, és ha nekem felfedezés volt ez a korai, a későbbi formabontásokat és nyelvi csúcsteljesítményeket még csak előlegező Mészöly, akkor talán másnak is az lehet. De ez kockázatos persze, így ajánlgatni valamit, izgulok is miatta.