Irodalmi Szemle, 2021

2021/2 - MÉSZÖLY 100 - „A kontextusváltás képessége". Nagy Csilla beszélgetése Szolláth Dávid irodalomtörténésszel a Mészöly-monográfia kapcsán

róla. Csakhogy az ezekben az erőterekben megszólaló, jellemzően fontos kulturális tisztségeket is betöltő, nagy presztízsű, szinte kizárólag férfiszerzők ilyenkor többnyire elfelejtenek reflektálni saját kijelentéseik pozicionáltságára. És mindig-mindig világnézeti, hatalmi vagy szakmapolitikai szaga volt ezeknek a vitáknak, ezen persze a rendszerváltás sem változtatott. Amikor viszont Thomka Beáta ír Mészölyről (illetve általában irodalomról), azt mindig úgy látom, hogy ez végre tisztán szakmai beszéd. Ami szinte lehetetlen, tudom, és mégis. Ritka a magyar irodalmi életben, hogy valaki a saját intellektuális teljesítményével ne akarjon még valami mást is bizonyítani. Hogy kutatási tárgya ne volna illusztratív viszonyban valamivel, hogy a műelemzésnek ne volna valami távlatosabb ambíciója is. Ha másról mondanák, nem is nagyon hinném el, hogy lehetséges a posztideologikus beszéd arról az irodalomról, amelyben felnőttél, amelyhez ezer elfogultságod köt. És nem is gondolom, hogy ebben nekem volna esélyem utolérni őt. Csodálom szellemi nagyvonalúságát, gondolkodói eleganciáját, de az én szemléletem ennél kicsit profánabb. Ebből aztán az következik, hogy szerintem Thomka Beáta Mészölye egy posztideologikus, professzionális irodalomértelmezés számára letisztogatott, „tisztán irodalmi” Mészöly, amihez könnyebben tudtak csatlakozni a rendszerváltás után felnőtt, azaz kissé posztideologikus értelmező nemzedékek. Ha sarkítani akarom, akkor elsősorban az ő több évtizedes Mészöly-kutatásaihoz kötődik, hogy Mészöly kritikai vitakérdésből és kultusztárgyból irodalomtudományos tárggyá vált. Ez, akárhogy is nézem, szintlépés.

I A monográfia hangsúlyt fektet az első művek „rehabilitálására”: nemcsak arra a kérdésre ad választ, hogy mi volt az oka az első kötetek háttérbe szorításának (a recepció szempontjából), hanem arra is, hogy milyen módon lehet csoportosítani, interpretálni ezeket a műveket. Eközben pedig a Jelenkor életműsorozatának szerkesztőjeként hozzáférhetővé is teszed a korai munkákat. Véleményed szerint a Magasiskola előtti időszakból mik azok a szövegek, amik kevesebb figyelmet kaptak, mint amit talán megérdemeltek volna?

I Erre a kérdésre nem tudományos, hanem pragmatikus választ adnék. Recepciótörténeti közhely, hogy egy életmű továbbélésének feltétele a kontextusváltás képessége.