Irodalmi Szemle, 2021
2021/12 - N. Tóth Anikó: Görögbíbor, némaszürke (A selmeci különös hölgy legendáriumából) (próza)
N. TOTH ANIKO GOROGBIBOR, NEMASZURKE (A SELMECI KULONOS HOLGY LEGENDARIUMABOL) Lojzi bacsi delutan szunyokal, ilyenkor egyediil vagyok a pult mogott. Negyig nemigen nyitja ram senki az ajtot, eldveszem a kapcsos konyvem, elolvasom az utolso oldalt. Lobogo sorenyu felholovak nyargalnak a Frauenberg fdlott, a legutolso hatraforditja a fejet. Latja a nyomaban fujtato sarkanyt, ormotlanul csapkodo szarnyait, az orrlikaibol kicsapo langnyelvek mar-mar belekapnak a hofeher felhofarokba, a paripa felnyerit ijedteben, a nyerites nekipattan a sarkanynak, az iitestol elobb a szarnya valik le, aztan a feje, labai a nagy karmokkal, majd szertefoszlik a hasa is, pikkelyes hata is. A csatakos felhdlo leereszkedik a foiskolai kor nagy hazanak ket kover kemenye koze, s nem mozdul, mig erte nem jon a gazdaja. De nem latom, ki az, mert leszall az este. Szomorukek az utolso szo. Kihagyok ketsornyit, felkanyaritom a datumot, a gdrbiilo vonalakat szeretem, a harmast, a hatost, a nyolcast, a kilencest, a szerdat, a csutdrtdkbt, ezeket csak roviditve. Az ablakparkanyra felugrik Milla, csak en latom, hatso labara ill, szemet lehunyja, osszedorombol mindenfele kosza pletykat a szerelmi banatban elkorhadt harsfarol, a zsalugaterekkel hadonaszo duhos ablakokrol, a pityokasan diilongelo feketerigokrol, a miatyankot es asret osszekeverd bazsarozsakrol, a sarkanyparipan vagtato aranybarna haju hercegrol. Az utolso szo malyva. Megforditom az apro kulcsot a paranyi zarban, kotenyem zsebebe csusztatom a konyvecsket. Megigazgatom a harmadik polcon a dobozokat, zsakocskakat. Nyilik az ajto. Milla besurran, de csak en latom, a harom fiatalember nem, akik nem tudjak eldonteni, milyen sorrendben lepjenek be. Szemlatomast eloszor jarnak itt, ovatosan korbeneznek, mintha nem lennenek biztosak abban, hogy megtalaljak, amit keresnek. Megilletodottsegiikben koszonni is elfelejtenek, hat nem maradok csendben. Csak elozekenyen megkerdezem, mire volna sziiksegiik. Az egyik, az aranybarna haju rajtam felejti a szemet, majd megboki a kicsi bajuszos tarsat. Pont olyan a mosolya, mint a Katalin-szobornak, almelkodik, ugy beszelve rdlam, mintha siiket lennek. S aztan kedves-e az a Katalin-mosoly? kerdezem feszteleniil, mire meglepve ocsudik, hogy megiscsak jelen van, akirol eppen fennhangon szol. Meglehetosen, mondja, s zavaraban el is neveti magat. Ezzel el is mulik minden kezdeti hokkentseg, rbgton a targyra ternek, szilvoriumot vennenek, csak epp honap vege van, elfogyott a penziik, de ugy hallottak, nalunk lehet hitelbe is. Hitelbe nem, esetleg zalogert, jelentem ki hatarozottan. Er re elohuz egy konyvecsket. Ugy hallotta, nalunk azt is lehet zalogba tenni. Hisz mi nagyobb erteke lehet egy diaknak. Bolintok, erre a masikketto is elorantja a grubenjebol a magaet, en pedig nyitom Lojzi bacsi lila fedelu irkajat, s vezetem be a zalogba tett targyakat. Ugymint Liffa Janos, Trattner Emil, Szburovecz Albert indexet. Nemcsak a mosolya szep, hanem a betui is, jegyzi meg az aranybarna haju, akirol epp megtudom, hogy Liffa Janos a neve.
