Irodalmi Szemle, 2020
2020/2 - Kovács Lajos: Hosszúra nőtt árnyékaink (próza)
tarn, jo, hogy nem irtam tdbbet a papirlapra. Minden az eszembe jutott, a kisgyerekkori fustos vonat a hataron, mintha a vesztemre kesziilddtem volna, szegeny anyam derekan lattam megint a szorosan, fojtogato alapossaggal folcsavart lepedoket, ami az ove volt, a lakodalmi kelengyeje, amit nem hozhatott megsem magaval soha, mert mindig rajtakaptak, es mindig levetkoztettek rola. Eloszor sem, mikor ide menekitettek (lakossagcsereltek), es aztan masodszor, harmadszor se! Ketevente atjart erte, probalkozott, en mindig nagyobb es butabb lettem, nem ertettem, miert hadakozunk az egyenruhasok vetkozteto tekintetevel, miert hissziik azt, hogy mi talaltuk ki a vilag legnagyobb csalasat, pedig csak pitianer, fantaziatlan kis szelhamosok voltunk, elhetetlenek, akik mar sosem fogjak megtartani magukon azt, ami mindig az ovek volt. Szegeny anyam gyomra mar csak ilyen marad: osszerantja a viz, a hid, az egyenruha latvanya. Neki hatar marad minden, ami ket ember kozott sodrodik a Dunaval, es hiaba akarok masnak latszani, bennem is kocsonyasodni kezd a laztol es a lazadastol a feherje, csak jegyet kell valtanom a kompra, csak neki kell indulnom (azota ujjaepitett hid is van hozza) a masik oldalnak. Hiaba megyek iires kezzel, mert van zsebem is, amit ki kell forgatnom, es hiaba forgatom ki, magamat ki nem fordithatom. Hiaba megyek a tenyernyi koszoruval nagymamat, nagypapat temetni, felrehivnak, mi van a valltaskaban, mi van az also nadrag farzsebeben? Micsoda vice ez is: zsebes alsdnadrag! A szememre, a tekintetemre kivancsiak, nemasagba csomagolom, hogy mit gondolok. Nem roluk. Mar regen csak nagymamara, nagypapara, s hogy el fogok kesni, mint apam is, mikor az Ipolyon atgazolva ment volna nosiilni anyankhoz, ha utjat nem alltak volna. Ordkos atokveres, allapitom meg felhangosan, valaki megerti, probalja a maga nyelvere is leforditani, most mar a hiilyet jatszom; vegre elengednek, de mar elkestem a buszt, diihongve keresek egy igaz embert, aki megis odaer velem az utolso pillanatban ezzel a nyomorult koszoruval a nagymama foldbe bujtatasara... Ot ev utan sem ismert ram senki a parton. A kdlcsdnosen kitero tekintetek megnyugtattak: visszaterhetek, egeszen elordl kezdhetek mindent, semmi koziink
