Irodalmi Szemle, 2020

2020/2 - Szekrényes Miklós: Körforgó (próza)

okat, megyek, mert az ugy, mondtad, ugy tilnik, nem tur halasztast. Kikisert, nem is kellett mutatnia, nyilvanvalo volt, hogy a kohaz hatso falanak tamaszkodo diiledezo faepitmeny a celallomas. Az ajto mellett ott allt az etelhordo. Bekopogtal. Vartal. Semmi valasz. Ujra kopogtal, mire azonnal kivagodott az ajto, es az a szikar ciganyasszony allt elotted, akit a Partizanbol mar sokszor lattal. Kimagamitakar, hadarta, vanpapirja? Hirtelen otlettol vezerelve felmutattad a kornyezettanulmanyos formanyomtatvanyt, mire a nd azt hadarta, jdjjdnbemitdllott. Es akkor beleptel. Rogton pofan csapott a buz, aminek - az ajtoban allva - addig meg csak gyenge szagmintajat erezted. Emberi urulek szaga keveredett rothado szerves anyagok buzevel. A hirtelen sokkhatastol visszatartottad a lelegzeted, probaltal mind ritkabban levegot venni. Raadasul szinte semmit nem lattal odabenn, mert bar a sufninak volt egy ablaka, de olyan massziv koszreteg boritotta, hogy alig szurodott be rajta nemi feny. Azt peldaul, mekkora a hely, nem lehetett latni, mert nem hatolt el a sarkokig a vilagossag. Kettot leptel beljebb, valamibe - ami a foldon hevert - vdetleniil belerugtal, s az a valami csdrdmpolve a szoba sotetjebe gurult, ahonnan visitasszeru hang valaszolt a varatlan provokaciora. Csak a patkanyok, mondta a nd, de nem mernek idejonni a feny miatt. S mig te dobbenten probaltad feldolgozni a hallottakat, rad rivallt. Mit dll ott, segitsen mar lehuzni a harisnyamat! Es mikozben ezt mondta, tenyleg megprobalt lecibalni magarol tobb reteg harisnyat, ami azert nem ment, mert a kiilonbozo retegeket alkoto harisnyak a rancigalastol egymasba gabalyodtak, s a nd terde kornyeken feltorlodtak. En, hebegted, en nem. Legalabb az ollot adja mar ide, sipitotta a nd, ott van az agy melletti kisszekrenyen. Eddig eszre sem vetted, hogy egy agy all nem messze az ablaktol. Odaleptd, s a meglepetestol es a borzadalytol majdnem felorditottal. Egy ferfi fekiidt tagra meredt szemmel az agyban, hosszu, osz haja csomokban ragadt koponyajara, area ki sem latszott bozontos arcszdrzetebol. Koszlott - valaha tan zold - takaro boritotta testet, de nemesak boritotta, hanem nehol - ugy tunt - mar ossze is nott a husaval. Az a borzaszto erzesed tamadt, hogy az ember es az agy es a takaro eggye vannak rothadva. Sem szolni, sem mozdulni nem tudtal az iszonyattol, mikor kezet feled nyujtotta. Az ujjain a kormok olyan hosszuak voltak, hogy kiilonfele alakzatokat mintazva visszakunkorodtak. Ezek a mocskos ujjak, ezek az amorf karmokkent tekergo kdrmdk jeleztek, hogy hajolj kozelebb, s mintha hipnotizaltak volna, odahajoltal az dregember szajahoz. Kek szemeitek egymasba kapaszkodtak, s o megszolalt. Segitsen, fiatalember, segitsen, megol ez a bolond venasszony, hat latja, milyen allapotban vagyok, es nem torodik velem. Pedig valamikor milyen eletiink volt, jartuk afalvakat meg a varosokat a sergonkkel meg a zenelo, lovacskas gyerekkorhintdnkkal... Es dudolni kezd. Delejes kek tekintetevel, mint valami sodronykotellel, megprobal kozelebb