Irodalmi Szemle, 2020
2020/2 - Szekrényes Miklós: Körforgó (próza)
huzni magahoz, ugy kell erolkddndd, mint mikor rossz alombol akarsz ebredni, es ketseges, sikeriil-e, vegiil elszakitod tekinteted az oregetol, nekem mennem kell, mondod, mikozben majdnem elhanyod magad, az dreg dudol, kacskaringds kormeivel koroket rajzol a levegobe, az asszony egy olloval nyiszalja magarol a harisnyak retegeit, s te ekkor kicsortetsz a feszerbol. Kiviharzol a kapun, nem erdekel, hogy a szomszedasszony megallitana, elintezed egy elintezem felkialtassal, rohansz vegig az utcan, az agyad szinte iires, ocska, ki tudja, hoi hallott verkli zene porog benne csak, meg nehany szo es nehany kep. Mar a vasutallomasnal jarsz, amikor hirtelen megallsz, eloszbr csak magadban, fojtottan ismetelgeted, basszamegbasszamegbasszameg, majd elbodulsz: BASSZAMEEEEEEEG! Nehanyan osszerezzennek a kozeledben, masok helytelenitoleg csovaljak a fejiiket, megint masok keriilik veled a szemkontaktust, de teged mindez fikarcnyit sem erdekel, futva teszed meg az utolso szaz metert, felrohansz a lepcson, kettesevel szeded a lepcsofokokat, kopogtatas nelkiil berontasz a fonok irodajaba, eppen telefonal, de teged ez sem izgat. Tegye le, utasitod, majd tagoltan, de egyre hangosabban es hatarozottabban kopod magadbol a szavakat. Most. Azonnal. Felhivja, akit kell, es most, azonnal elviteti abbol a redvas sufnibol azt a ket embert. Erti? Barhova, egy korhazba, egy intezetbe, nem erdekel, oldja meg. Most. Azonnal. A tobbiek kerdo es aggodo tekintetetol kiserve kiviharzol a sloziba, magadra reteszeled az ajtot, hangtalan zokogas raz, hasonlo ahhoz, ami egy pesti moziban kapott el a Solaris zaro kepsorait nezve. Isten, furakodott elmedbe akkor ez a szo, Isten, gondolod most a hivatali budiban. Nem a szotol, de megnyugszol lassan. Visszamesz az irodaba, senki nem kerdez semmit, tapintatosan beken hagynak, mintha meghalt volna valakid. Delutan mar jonnek a hirek: specko ruhakba dltozott mentosok erkeztek a feszerhez, kihoztak a ket dreget, bevittek oket egy otthonba, a ruhaikat elegettek, oket megfurdettek, fertotlenitettek a sebeiket, mindenfele oltasokat kaptak, az dreg nyilvan infuziot is, a feszert le fogjak dozerolni. Elkepzeled, ahogy feher szkafanderes angyalok, hatukon hatalmas palackokkal behatolnak a feszerbe, kozben - mint egy permetezogepbol - folyamatosan fertotlenito folyadekot spriccelnek mindenre. Megfogjak a ket testet - az oregasszony kapalozik, gyengeden egy hordagyra szijazzak, az dregember gorbe kormu ujjaival koroz, mintha egy lathatatlan angyali zenekart vezenyelne; halvany fuvolaszot hallani betoljak oket egy feher helikopterbe, amely lassan emelkedni kezd. Porognek a rotorok, az egesz olyan, mintha egy sergo emelne fel, es repitene a hofeher jarmuvet a hofeher mennyek fele. Az ablakokbol latni a Szarvas utcat, aztan az egesz varost, a bokortanyakat, hegyeket, folyokat, utakat, vonatsineket es embereket. Meg a padot is a mozi elott, ahol annyi hetvegen varod majd hiaba a szerelmed es az oregotthont, ahol a ket dreg halala a ti helyeteket teszi szabadda.
