Irodalmi Szemle, 2020
2020/1 - ÁLNÉV II. - Ágoston Tamás: Füstölő ; Lépcső ; Palacsinta ; Olló ; Lyukasztó ; Pince (versek) / ÁLNÉV II.
OLLO Hanyszor konyorogtem a felesegemnek, hogy ne kenje a fikat a kanapera, hanyszor konyorogtem! Mondtam neki: en is akarom nezni a tevet, Ilona, akarom nezni en is! De igy csak a kezedet latom, a liftezo mutatoujjadat, ahogy megint es megint. Megoriilok, ha nem fejezed be a turkalast. Csak mosolygott. Aztan kifejtette, hogy ez nem testvaladek, hanem szubsztancia, az angyale, aki a fejeben gyemantot csiszol. Turelmes ember vagyok: vegighallgattam, meg mosolyogtam is. Aztan zsebkendot gyurtem a tenyerebe, feher, illatos zsebkendot. Eldobta. Nem is egyet! Hat persze hogy kimentem a metszdolldert, amikor nem birtam mar. Hatrabukott fejjel horkolt a sistergo kepernyo elott, mielott a mutatoujjat... Te, en meg nem lattam annyi vert, es olyan pirosat! Emlekszem, hogy Ilona felugrott es - hat igen, azota egyediil elek. A sebesz j ott el a korhazbol a ruhaiert. A nover a butoraiert. Azt hittem, nem latom tobbe, de par napja felbukkant a teveben. Semmit nem dregedett. Emberek rohantak utana egy utcan, hiszterikusan kialtoztak, egy pap ele ugrott, es megcsokolta a labat. Ilona mosolygott, meltosagteljesen koriilnezett, aztan felemelte a karjat. Erre mindenki leterdelt. A kamera a kezet mutatta, a visszavarrt ujjat. Vilagitott, mint egy villanykorte. Az en muvem, gondoltam buszken, s felemeltem en is a kezemet.
