Irodalmi Szemle, 2019
2019/10 - Szászi Zoltán: Flóra, látom, indulsz. Az én kórtársaim (próza)
SZASZI ZOLTAN FLORA, LATOM, INDULSZ AZ EN KORTARSAIM Szepleptu nimfa, Flora, vagy regi neveden Khldrisz, latom, hat elindulsz! Ovjak az istenek elfele surrano lepteid! Talpad nyoman felsohajt a fu, s elalel, s halld csak, mint harcban lehullo bronzpajzs, ugy zorren tavolodd karcsusagod utan az avar, s maris nyognek a fak. Az uj szeretod, csabitod, Zephir nyogeti oket, d, hogy hull le gaily, tires madarfeszek, sarga level, megremult az erdo a racsapo legtol. Ints meg vissza neki, urno, ugy, oly kecsesen, mintha halvanyzold kelmeruhad ujjaid kozt csippentve emelned fel. Atlepve a tiiskebokornak orvul kinyulo agat elfele menesben. Meg egyszer engedd megvillanni titokzatosan azt a finom bokad, igy, ezt latva utoljara, boldogabban terjenek alomra a ven fak, emlekezve az eletre, mely most elfele lepked toliik. Koszonet urno, hogy tavasszal - jaj, mily regen volt mar az, csak most veszem eszre, hogy rank orvul zudul a hideg szel, ez a te uj szeretod sietve hozza le maris a hegyekrol a telnek elejet - ideertel es oly jo volt latni, van feltamadas! Akkor, mi mar korabban barnaba omlott, porra, sarra idomult, elaludt, s mar majdnem ugy latszott, vegleg megnyomta a tel, a terhes idok sulya, s a mulas. Te akkor erinteseddel feltamasztottal mindent, talpad puhasagatol eletre szokott ujra a minden is. Reg volt, latod, elinalt a tavasz s nyar is, jeget ropogtat a tel mar a hegyen tul. Az erkezted idejen meg zsenge viragnak mara mind elfasult a szara, viraga elomlott, magja szethullt. Porat elhordtak a mehek, sulyos aranylo suru massza bujik el odvas fa melyen, hoi hatszogu lepek mertani pontos tartokent ovjak az istenek italanal, a nektarnal is edesebb mezet. Emlekszel? Kek szemed szinet odaadtad egesz nyarra kolcson az egnek, mas kiralylanyok a tengerrel tettek ezt, ugye ismered Europe mesejet? Csak ezert lehet olyan tiszta szep eg es tenger, tengernek es egnek kekje orokke! De jaj! Mi lesz most? Szerelmes lettel, Flora, elvisz a nyugati szel, elcsabit Zephiirosz, magaval, mar lepdelsz is, itt hagyod hiveid. Ok belehullnak a gyaszba, megeszi oket a fenytelen osz. Lucskos es saros lesz a reggel, a del es az este is, didergosse az ejjel, egyre hamarabb csuszik le Apollo szekere az egen Zephiirosz tavoli, napnyugtat ringato foldjen. Hold istennoje, Szelene area is csak lassan kerekedik elso oszi teliholdda, talan ilyenkor megsantul az ido, nezd csak, a kezdetektol vegekig veliink marado Kronosz, mintha abba a tiiskebe lepett volna, melyen te kecsesen atlibbentel, draga Flora. Vagy hivjalak Khlorisznak, regi neveden, gorogiil? Kialtsam, hogy draga eletet add zold vagy? Te, aki magad vagy a leg, a feny es az aldas! Kialtsam, ne menj meg el? Hiaba tennem! Kemenyek az orok torvenyek, allhatatosak a legendak, s ha ez van, ha menned kell szerelmedhez, menj akkor!
