Irodalmi Szemle, 2019
2019/10 - Szászi Zoltán: Flóra, látom, indulsz. Az én kórtársaim (próza)
Adj rank meg utolso aldast, hogy atdjiik a tel hideget, megovjuk bent a tavaszt a lelek cserepeben. Mint karcsu lekythosban az obort! Tudjuk, Eszakot rendelte az istenek legfelsobbike Hold urnojenek, Szelenenek, meg hat ove a tel is, o a hidegen mosolygo, eziist derrel mindent bevond mulas, es ha igy rendeltetett, meghajtjuk fejiink, nines ellenvetes. De szivben meleget keringet az emlek, ha egy nyari perce esziinkbe jut, a ret, pagony, volgyek zugolya, vizesesben furdo koveken atbuko jegmadar villano szine, meleg torzsek alatt hempergo rokakdlykdk, bugasodo sas, millio rovar roptenek apro zaja, amint zugassa nd a fulben. Jaj, ezt nem tudjuk feledni! Khlorisz vagy Flora, hat te nem latod elfele menve az uton, hogyan bokolnak halat remegve a letert az elok, s mint hajlanak meg sulya elott vegnek. Felni nem jo, tudod te azt! Mindig aggodik az ember, hombarjaban kitart-e a gabona, nem esik lencsejebe bogar, nem tamadja meg verembe rakott aszalt gyumolcset eger vagy egyeb kart ragcsalo kisallat. Ha rank borul a tel hidege, ha szep zold palastod kifakul itt, remenyet veszti az ember. Mas a teli ej, mint a nyari, nyaron tancolnak, telen dideregnek a fenyes pettyek az egen, a szaj koriil gomolygo det fagyos kodcafrangga fagy, s mit kiejtesz a szadon, a szo is, ember, mind elhidegul. El kell hat rejteni mindazt melyen, mit adtal, szepleptu nimfa, jol beosztani sok napra, mignem elfordul ujra a csillagok kozt a szeker rudja, jobb idoket josolva. Es Zephiirosz nem hideget, hanem langyt hoz megint. Ujra lesz tavasz! Kisepri majd elotted a sok morcos halott falevelet, megtisztitja a ledobott agancsot, elhullott kisvad tetemet betakarja folddel, majd jol nd abban a zsombekban a fu! Oly sok nap van meg addig! Meg csak most nyitott ajtot rank az osz. Kunyhonk tetejet razza a szd, a tuzhely riadtan lobogo langot oriz. Lasd, el se mentel meg joforman, s maris hianyzol. Hogy olyan ez, mint kenyszerbol egymast elhagyni kenytelen szerelmesek utazasa egymastol elfele! Olyan am! Meg keziikben a masik tenyerenek melege, de maris hianyzik minden. Gesztenyelevd a kez, rozsdas semmit markol a masik helyett, nem jar jatszva az ujjak kozt a szd. Ami szep volt, megfakul, sapad, ernyed, tompul, s mind, ami jo, kosza emlek, csak riado madarraj a fakon, mely hidegtol gyorsulo lepteinktol felreppen, tetovan keresi az egen a napot, fazosan kereng a tajban, mint akit fajdalom kerget. Hova lett a zold, az do, a zsenge, a mozgo, az eleven, vidaman burjanzo det? Flora, latod, elmentd, s maris ilyen szomoru lett minden. Hogy viseljiik beken?
