Irodalmi Szemle, 2019
2019/4 - Plonicky Tamás: „Amúgy, Eszti!" (próza)
a tetlen, unalmas lakotarsra-varakozasrol. Ezert, emlekszem, az jutott eszembe, hogy mielott megerkezne az uj, „elvont tyuk”, rarantok, vagy rendelek kajat, esetleg olvasok valami faszsagot, mert egyebkent tenyleg ugy volt, es erre is tokeletesen emlekszem, hogy epp egy netto faszsagot olvastam, valami - akkor meg - fiatal irotdl, aki szexrol meg obszcen hiilyesegekrol irt, es tette ezt egyebkent egeszen szarul, hozza nem ertoen, es emlekszem, mar akkoriban total kiolvashato volt belole, hogy ugy mondjam, latszott a szovegeibol, hogy fogalma sines arrol, hogy mirol szol az elet ugy valojaban. Azota meg, es ez a legkiabranditobb az egeszben, ebbol a latszolag radikalis, amde dilettans koklerbol egy befutott sztarszerzo lett, aki furdozik a sajat nepszerusegeben, es pozolgat a kameranak a belott hajaval, meg a portalok hasabjain feszit - nem hazudok - „I’m the best” feliratokkal, es ehhez hasonloan szar es izlestelen szalagcimekkel. Ennek a kiralykodasanak koszonhetden amellett, hogy termeszetesen mindmaig kifordul tole a gyomrom, napjainkban meg annal is gyatrabbakat ir, mint amikkel kezdte; pedig azokban az evekben tenyleg azt gondoltam, hogy a korai zsengeit elegge nehez lesz barkinek is alulmulnia. Ha mar azonban belekezdtem, erveltem magamnak, akkor mar kurvara elolvasom ennek a koklernek a kotetet, mert en amugy ilyen tipus voltam es vagyok is, hogy ha mar elkezdek egy konyvet olvasni, akkor azt befejezem, akkor is, ha tudom, hogy egy rakas szart sem er az egesz. Egyebkent nekem abban az idoszakban, igy visszagondolva, talan az lehetett vagy az volt a bajom, hogy igazabol nem tortent velem semmi emlitesre melto dolog sem. Ha kimentiink, csak a dogunalmas csend, meg ugyanazok a seggfejek ugyanazokkal a problemakkal, meg szar viccekkel vettek koriil, ha pedig nem ultiink be sehova sem, vagy ha nem volt penziink, akkor meg csak a kibaszott lofralas ment az iires varosban, ugyhogy mar a piaval is inkabb ugy voltam, hogy inkabb bedobtam otthon valamit, mert azokhoz a faszokhoz, meg az iires, szar varoshoz valahogy nem volt nagy kedvem; bagozni viszont, ugyanugy, mint regen, mindmaig eleg sokat bagozom. Emlekszem, a szar allapotaim miatt akkoriban kiprobaltam a pszichologust is, hogy segitsen rajtam, aki persze eljatszotta, hogy tiz perc utan jobban ismer engem, mint en magam, majd felirt Xanaxot, meg ilyen szarsagokat, amit toltam egy darabig, de ugy lenullazott agyilag, hogy egy kibaszott elohalottnak ereztem magam tole, es nem tudtam kinyogni egy ertelmes mondatot sem, ugyhogy
