Irodalmi Szemle, 2019

2019/3 - KELET-KÖZÉP - Szászi Zoltán: Kirké tenyészete, avagy honnan lehet majd utánpótlás. Az én kórtársaim (próza)

Nem vetek az, mert ha kertbe betevedt, akkor sorsa, hogy a vadat csapda fogja el, s csendben kimulik, mert ugye kart okozo duvadat birtokon beliil vagyonvedelem okan gyilkolni nem bun. De ugy lett megint, komak, tudjatok-e, mint regen, jelenteni kell, ha allatot vagsz, mintha regi idok szelleme jarna. Mert valami csunya pestis jott a messzi idegenbol, lehet, hogy valami feketek hozzak be, es kildvik mindet, mert azt hordja magaban a vadkan” - igy jarja a szo most e videken, kozerttel egybeepitett kocsmaban, tan nem oly valasztekosan, mint jegyzem, olykor durvabb modon, de nagyjabol igy megy. Am mikor ez elhangzik, hirtelen csend lesz. Megmerevednek, csak most jut el az agyakba, veliik egy helysegben idegen ill bent, sose latott, ruhaja is fiircsa, csak nem valami migrancs? Mosolyog a vandor, s igy szol magaban: „Lam, igy van ez, semmi se valtozik, se vilagok, de az emberek meg ugy se. Az idok meg mit se javultak. Hat, latod, jo khitonom, szeled rongyosodik, s te is, vallamon fibulaval csatolt, vastag szovesu khalmiiszom, lam, de kopott vagy, itt is idegenne tettetek, ruharol itel a nep mindig! Szavuk e helyieknek pedig ertem, jartam en ott is, honnan oseik indultak, a Meotiszon tul, isszedok, arimaszposzok foldjen, ugy irja Herodotosz, ott laknak e nepek, s mikor elragadott Ilionbol a szel, es sodort a vad tengereken at, zord tajakon, idon at, bejartam azt a videket, hogy ideerjek vegre. Tan arrafele is jartam, hoi a tengerek koldoke van, s tudom, ott egy erdovel boritott szigetre vetett a jo sors. S ha disznokrol szol most az ige itt, meselek nekik Kirke szigeterol, ha kerdezik kiletem. A husrol, mely velem itt van, s Kirke mutatta keszitese titkat. A szaraz tengeri szelben szaritott hus az, sonka, egy darab vaszonba tekerve, mi nekem utitarsam, miota elengedett szepkaru Kirke, Heliosz lanya! Ha kell, itt e komaknak, kik igy hivjak magukat, megmutatom, az egbol lehullott vasbol kovacsolt, ezerszer megmosott pengem mily leheletfinomat metsz le a husbol. Magam nem eszem reg ezt, a kest se szabad hasznalnom, hisz asszirnak vere tapad ra, de vegiil is mindegy” - gondolta a vandor, s szolt a helyiekhez. „Legyen beke hazatoknal, iidv nektek, jo emberek, emelem kupamat ratok, s disznaitokra! Nagy kincs az, ha hussal teli a kamra! Kulon kupaemeles jar az emlitett artanyra, melynek negyujjnyi szalonna termett a hatan, s ket tekend hussal