Irodalmi Szemle, 2018
2018/7-8 - Skuta Miklós: Julien könyve (regényrészlet)
ratja maradhattam volna. Amivel „vigasztaltam” magamat, az az volt, hogy Julien talan mindenkit kizart az eletebol. Mindenesetre keriilte a beszelgeteseket, es ha veletleniil - talan egy pillanatra megis sziiksege volt a kiilvilagra - felvette a telefont, akkor az vegiil is nem szolt masrol, mint ket ember erzelmeinek az egymas melletti felvonultatasarol. Nem tudtuk osszefonni a gondolatainkat. En driilven, hogy hallom a hangjat, rdgton a tudtara akartam adni aggodasomat, hogy nincs-e valamire sziiksege, tudja-e ugy rendezni az eletet, hogy ne szenvedjen semmiben sem hianyt, es hogy miben segithetnek? Istenem, micsoda ostoba gondolatok, amikor valaki egyediil marad hosszu evek utan egy hazban, ahol minden aprosagrol az elmult husz-huszondt ev jut eszebe. Az osszes kozds reggeli kavezas, a kozdsen elkeszitett ebedek, a csondes orak, amikor mindketten tudtak, hogy a masik most a munkajaval van elfoglalva, es az esti egyuttletek, amikor mar csak egymasra figyeltek, egymasnak oriiltek. Es azok a napok, estek, amikor az otthonmaradt varta a par napra elutazottat... ez mind megszunt, eltunt, mintha nem is lett volna, egy pillanat alatt. Hogy is lehet azt kerdezni, hogy nincs-e valamire sziikseged? De igen, van! - hallanam az elkepzelt, elkeseredett, de nagyon igaz valaszt. Igen, van! Sziiksegem van a szeretetre, amit Marthe-tol kaptam, es amit Marthe-nak adhattam! De csak annyit szokott mondani, hogy vele minden rendben van. Tovabbra is tanit, otthon minden rendben van, a gyerekek most gyakrabban jonnek, es hogy sokat van kint a kertjiikben, vagyis a kertjeben... Apolgatja a viragokat, bokrokat, es errol neha tudott hosszabban is beszelni. Koriilbeliil egy evig tartott, miutan eszrevettem nala, hogy kezd felszabadulni, kezd a hangja ismet elenkebb, energikusabb lenni. Talan mintha kicsit szegyellte is volna, hogy ujra elni akar, ujra driilni szeretne az eletnek, a mindennapoknak. Ez az a kettosseg, ami mindannyiunkban ott van, akaratunktol fiiggetleniil. Amikor az dsztdnok legyozik meg azokat a konvencidkat is, amikrol mar azt hittiik, nem is hittiik, meg voltunk rola gyozodve, hogy ez a mi eletunk, ez a mi sorsunk, hogy valahol gyakorlatilag ez a helyzet, ez az allapot vagyunk mi. Aztan dnmagunk elott is eltitkolva, neha orommel, maskor remegve a felelemtol, vagy izgalommal, esetleg akar fajdalommal, mely buntudattal, de vegiil is - ha akarjuk, ha nem - engedven a parancsnak, tovabblepiink, botladozva, vagy epp kapkodva, de elkezdiink felepiteni egy uj helyzetet, uj eletformat, amiben biztos, hogy ujra dnma-
