Irodalmi Szemle, 2018
2018/2 - ESTERHÁZY - Turbuly Lilla: Színház (próza)
A tobbiektdl, akiket a kesei bejovetelemmel felallitottam, elnezest kertem, de nem ismerte meg a hangom, talan nem is figyelt oda, csak akkor nezett felem, amikor rakdszdntem. Ismertem ezt a nezeset, akkor volt ilyen a szeme, amikor valami olyasmi tortent, amire hirtelenjeben nem voltak eszkozei. Tizenharom honapja talalkoztunk utoljara, es azota nem telt el nap, de tobbnyire ora sem, hogy ne lett volna ott a fejemben. Utban a szinhaz fele is eszembe jutott, nem valamirol, csak ugy, ahogy elindul a villamos, ami par pillanatig kitakart egy utcareszletet, es ujra meglatjuk, ami mindig ott van. Mert mindig ott volt. Motyogtunk valamit a veletlenrol, aztan sotet lett. Azt hittem, nem tudok majd a szinpadra figyelni, de hirtelen mintha kielesedett volna koriilottem a vilag, mint amikor felteszed az uj, erosebb szemiiveget: egyszerre lattam Csehovot a szinpadon es Csehovot dnmagamban. Masa voltam, aki tizenharom hosszu honap utan veletleniil meglatja Versinyint. Es masnak lattam. Szurkebbnek, dregebbnek, majdnem idegennek. Indokokat kerestem: hogy talan csak a haja lett hosszabb vagy a hoszszu tel sapasztotta meg. Hogy nem lehet idegen, aki egyszer azt mondta nekem, nem baj, hogy mindent elfelejt, mert bennem megtalalta a sajat emlekezetet. A szinpadi Masa mar mindenhol Versinyint kereste, amikor a sziinetben, mint ket regi, tavoli ismerds, mas tavoli ismerdsdkrol beszelgettiink, en pedig valami jelet kerestem, valami bizonyftekot, hogy ez az ember itt ugyanaz, akinek az elmult tizenharom honapot megelozd kilenc evben az emlekezete voltam. Es ugyanaz, aki az elmult tizenharom honapban kitartoan ott acsorgott az ele tolakodo mindennapi nyugok mogott.
