Irodalmi Szemle, 2018

2018/11 - Szepesi Kornél: Sámli diótöréshez (próza)

ajtd fele. Rajta tartom a szemem, nem erzek veszelyt, kovetni kezdem. Mikor mar majdnem beerem a fickot, az leugrik a szerelvenyrol. Megallok az ajtoban, tompan hallom a hangosbemondo szavait. Nem tudom, mi kovetkezett volna, ha a tolvaj maskepp reagal. A vonat meg all egy darabig, tiz perc lehet az indulasig. Kinezek a nyitott ajton, a zdrnbk ferfi visszanez ram, tekintete, mint bollerkes, elesen hasit belem, a tavolsag feliilirta a viszonyokat. Nyugtalanul csukom be magam mdgott az ajtdt. Valami nem stimmelt nala. A mellkasom egyre emelkedik, szaporan ver a szivem. Visszaterek a helyemre, szuszogok, kezembe veszem a kisse gyurott konyvem, mar egeszen a vegen tartok, de nem tudom befejezni. Haragszom a szerzdre, hagyta, hogy fohoset felzabalja az elet. A szemkozti falon levo veszfekre pillantok, az indokolatlan hasznalatat biintetik, jar a fejemben. Nem teszek semmit, bamulok ki az ablakon, ellendrzom, megvan-e meg a tarcam, megvan minden, megis hianyerzetem van. Bamulok ki az ablakon, mint ha egy feneketlen kutba neznek. Lassan indul a vonat, alattunk nyikorogni kezdenek a kerekek, a rugok, a valtok, a kapcsolofejek, mozgolodik az egesz felfuggesztes, csakugy, mint az utasok. Meg par perc es iranyba keriiliink, aztan visszatelepszik rank a csend, az ajultsag. Eg a szemem, szaraz a szajpadlasom, mint mikor betegseg keriilget. A kalauz a kovetkezo megallo elott elveszi a jegyem, aztan mar alig hallom a monoton kattogast, a sinek zakatolasat, befele figyelek, a kampon logo kabatomra hajtom a fejem.

A mozgolddas ebreszt. Beert a vonat, teljesen kicserelodtek kdruldttem az emberek, csak a sotet ruhas nd es az egyik kamasz flu maradt. Szaraz a torkom, egeszen meleg lett a kocsiban, izzadt a testem a ruha alatt, de kinn feltamadt a szel, elkel majd a kabat. Mindenki egyszerre nyul a csomagjaert, szaporan, finoman ldkdosddve, mint eso elotti dolgos hangyak, rendezodnek, erosodik az alapzaj, hirtelen mindenkinek sietos, en is beallok a leszallok nyugos soraba. Apa jon elem az allomasra, kezet fogunk, area kozben nem arulkodik idegessegrol, inkabb nyugtalan. A korhaz elott parkolt le, gondolom, s kozben nem olelkezunk, mert soha nem olelkeziink. Ellenkezem, hagyja, majd en viszem a sajat csomagjaimat, mire o riadtan kutatni kezdi magaban azt a turelmetlenseget, aggodast es varakozast, melytol egesz nap potcselekveskent tett-vett a szobajaban, melytol minduntalan felugralt a helyerol, a konyhaban termett, de nem