Irodalmi Szemle, 2018

2018/11 - Szepesi Kornél: Sámli diótöréshez (próza)

evett, hiszen nem volt semmi ehetd a hutoben. Szemebe lognak kusza dsz hajszalai, mert nines, aki vagja. Hatrahdkol a csomagok elol, kabatzsebebe dugja kezet, igy setalunk aprilis vegen, egeszen a korhazig, ameddig egeszen rank izzadnak a kabatok. Mikor odaeriink, nyilik a fotocellas ajto, apa mar ismeri a jarast. Fel tizenegy van, tires az epiilet, fejemben a nyomas erosodik, mintha viz ala meritenenek. A vese-transzplantacios osztaly tulzottan steril es csendes. Apa a dohanyzo fele siet, jarasaban most mar kibukik a kilatastalansag, keresztiilvag a dohanyfuston, soha eleteben nem dohanyzott, de egy rossz szava sem volt a dohanyosokra. Aztan jbvok ra, miert leskelddik a dohanyzbbol a betegszobakba, elore akarja tudni, minden rendben. De aznap nines, leallt az uj vese, az orvos kalimpal, nem az, akinek apa eldzoleg a penzt adta. Magyarazza az utvonalat az intenzivre, aztan eltunik, mi kabattal a keziinkben lepdeliink a lifthez. Odaeriink, kiver a viz, a rideg granitszobrok lehetnek ilyenek. Varunk es izzadunk, neman, az egesz napi remeges hiteles betetozesekent. Megerkezik a lift, beszallunk, apa ketsegbeesetten keres valamit a zsebeiben, felrazza a csendet, esdrog az apro es a lakaskulcs, kutat, mint ahogy ketsegbeesett kutyak kaparjak a foldet, csalodottan, valami vegsd boldogsag remenyeben, de nyilik az ajto, egy vegletekig udvarias apolo igazit minket utba. Nyakig bebltoztetnek, belepunk a szobaba, a lelegeztetd maszk meg a fejen, hunyorog, mindeniitt esdvek lognak, melldle, koriilotte, beldle. Ugyetleniil leplezztik a fajdalmat, gyengeden megszoritom anya viztol felpiiffedt ujjait, jelzem, itt vagyok. Oriil, latom a szemen, de meg nehezere esik a mosoly, valamit mintha szolni szeretne, csitt-csitt, mondja neki apa, nem maradunk sokaig. Kivezetnek a folyosdra, varatlanul kifakad beldlem a boges, az arcomhoz kapok, mint akit orrba csaptak, apa rejtegeti az arcat, de en latom. Kierunk az utcara, betakarnak a kora nyari fenyhasabok, mi ujra a kabatokat szorongatjuk, azokkal lepkediink az autohoz. Hirtelen megvaltoznak az aranyok, remeny es remenytelenseg viszonya, most mar szedjiik a labainkat, nem neziink a szembejdvdk arcaba, sietimk. Odaeriink az autohoz, beszallunk, en dermedten iilok az anyosiilesen, apa elforgatja a kulcsot, neman vezet hazaig. A Tisza-part dimenzioi nem mindig lenyugdzoek, erzem a szemhejam engedetlenseget, a szivdobogas fdlerosodeset, iilok a sok szuszogas kozepette, ennel lassabban meg soha nem ertiink haza. Apa nem all be az autoval. Kiszallunk, kiveszem