Irodalmi Szemle, 2018

2018/11 - Szászi Zoltán: Orpheusz, az univerzális ember az én kórtársaim (próza)

hogy egyediil neki sikeriilt ez! A dalokert cserebe ezert vissza is engedtek Euriidiket a foldi vilagba. Jaj, csak azt az egyeduli feltetelt ne tettek volna.- A

lany elott haladj, ne nezz vissza! Ez volt parancsod! Hallom melybarna hangod, Hadesz! Nem tudtam megallni, hogy vissza ne tekintsek csodas arcara, igy vegleg elveszitettem ot. Visszahullt a semmibe! - nyilallt bele az emlek. Ha nines szerelem, akkor nem kell a harfa, akkor minek minden? Enek is, harfa is felesleges. Ezen tepelodott. Szetzuzni nem akarta a csodahangszert, hat azt gondolta, elkoptatja a varazslatost valahol ott messze keleten, a vad trakok, az d osei foldjen, melynek partjait ejsotet tenger mossa s a sziklak kozt aranykigyok napoznak a meleg homokban. Milyen sors vart a zeneszre e dult, durva videken? Banat. Elet a pasztorokkal, birkaszagu ejjel, tejszagu reggel, nappal csipos, sajtot szarito fustszag. Micsoda egy biintetes, hogy a harfa nem kopott, csak egyre nemesebb hangon szolt, egyre szivhez szdlobb dallamokat ontott a vilagba. Az itteni fold mezitlabas, erds dereku, sziik szemu leanyai meg folyton szerelmiikkel ostromoltak emiatt. Ot, a maganyos Orpheuszt, aki meg mindig a halott kedveset, a Hadesz birodalmaban lako, multba viszszahullt Euriidiket szerette, es ezert nem viszonozta a lanyok szerelmet.- En,

az univerzalis ember, ki daloltam, tanitottam, tudast atadtam, s maga a szerelem rabjakent senyvedek, d, ugyan milyen halalt talalnak ki nekem a mitoldgiat irok, milyen versbe koltenek bele? Egyszer eljon a veg, egyszer az elutasitott lanyok atka utoler engem! - melazott, s a sotet tenger felol a kodot pipaid trak hegyek fele a friss sos illatot hozo szelbe kialtotta Euriidike nevet egy fajdalmas dallal. Ovidius, kit majd mesternek szolitanak, ki a legnagyobbak egyike lesz, s aki szinten e melysotet