Irodalmi Szemle, 2017
2017/10 - BEKEZDÉS - Szeifert Natália: Az altató szerekről (regényrészlet) / BEKEZDÉS
SZEIFERT NATALIA AZ ALTATO SZEREKROL (REGENYRESZLET) (Zelma) Mindennap probaltam talalni valamit, ami visszavezet, de nem tudtam volna megmondani, pontosan hova. Belekapaszkodni apro dolgokba, ha mar a nagyokat at nem foghattam, a reggeli kaveban elkeveredd tej csigavonalaba (apa—anya—apa), az utcan a ciposarkak koppanasaba (Jonnifog egy ember / magas, nagy kalapban / jonni hajnalonta / mindig mas alakban), a digitalis dokumentumok fekete-feherjebe (betu—sziin—betu—betu—betu), de nem talaltam semmit. Semmi olyat, amibe rendesen bele lehet kapaszkodni. A mult jol kivehetd pillanatai magukba szakadtak, kiesve az elkepzelt ido es korulmenyek szovetebol. Valoszerutlennek tuntem en is. Mintha almodnek, pedig tudtam, hogy nem alszom. Persze soha nem lehettem egeszen biztos benne. Minduntalan egy tavoli birtok kepe meruit fel bennem, egy olyan videke, ahol soha nem jartam. Kobol epult, magas udvarhazzal, ahol minden foie, talan az egre az van irva attetszo fekete betukkel: Malinconico. Ott elek, hosszu fekete szoknyas asszonyok kozott, nyaranta beleszakadok a haz koriili munkaba, a kormeim rovidre vagva, hajnalban kelek, estenkent femes faradtsaggal zuhanok az agyba, telente minden lelassul, raerosen terjengenek meg a pletykak is, ahogyan evszazadok ota minden telen, mert az ilyen helyeken valamikeppen megalit az ido. Amikor sok eve Berta mama falujabol gyalog elindultunk Maraval a muveszeti fesztivalra, vegigstoppoltuk a Balaton kornyeket, az egyik ut menten talalkoztunk egy emberrel, aki meg soha nem jart a falu hataran kivul. Unottan tolta a biciklit, es nem csak a hatizsakunkbol tudta, hogy nem vagyunk odavaldsiak. O mindenkit ismert ott, sot mindenkit felismert, azt is latta, hogy messzirol jottiink, mondta, amikor megallitottuk, hogy megkerdezziik, jo fele megyiink-e. A beszediinkbol megmondta, hogy pestiek vagyunk. Mosolygott, Jo maguknak, mondta, en meg sosem jartam ott. Megtorpantam, bamultam a barazdakat az arcan, Mi az, hogy sosem? Hat, hogy sosem, mondta. Amarra van a nagy marhagazdasag, o ott dolgozik, a marhak utan takarit. Azok aztan fosnak, mondta, fosnak azok mindenre es mindennap, vasarnap is, iinnepnapon is, ugyhogy ki kell merni a ganet valakinek, es o ez a valaki, hajnalban meg estenkent, minden egyes nap. Es szabadnap, nyaralas, csalad?, kerdezgettem, megvonta a vallat, Nem nagyon van, mondta. Ereztem, hogy ezt most mindenre erti, hogy nem nagyon van, es abban a pillanatban elkepzeltem azt a vilagot, a Marhaszarmero Ember Vilagat, ami a falu hataraig tart, egy lepessel se tovabb, azon kivul minden ugy letezik szamara, ahogyan nekem kesobb egy tavoli birtok, tudja, hogy milyen lehet, de sosem latta a sajat szemevel. Sok emberrel talalkoztam naponta, olyanokkal, akiket nem ismertem. Talalkozas az is, amikor almatlansagtol kielesedett erzekekkel a befele melyiilo univerzumban arcok, gesz-
