Irodalmi Szemle, 2017

2017/1 - Nyerges Gábor Ádám: Mikor a rónán pacsirta dalol (regényrészlet)

kis zongoradallam vezeti be az est ezen blokkjanak utolso megzenesitett verset. Szurko, mintha maga lenne az inkriminalt sorban emlitett dalos pacsirta, olyan erzekenyseggel simogat elo magabol minden egyes hangot, hajlltast es atkotest. A kozonseg nagyobb resze mar meg sem probal ugy tenni, mintha nem folydogalnanak a mar az Akacos ut alatt is letagadhatatlanul patakzd konnyei. Erdelyifak kozott egy evben ketszer hull afalevel. Osszel, mikor a hervadas leszall, s az drva fdk kdzt zugni kezd a szel. Mar ezt sem konnyu sirdogalas nelkiil megallni, elvegre az oszi hervadas, mely mint tenyleges biodiszlet, ma este is oda- es majd visszafele menet is a szemek ele tarul, a sarguld levelek, az elroppeno boldogsag, az elet vegessege, mindezek mar onmagukban is szivszakaszto dolgok. Na de amikor odaig er a vers, hogy es tavasszal, mikor a holt mezokre az elet liiktetese visszater. Nalunk akkor is hull afalevel. (Ah!) Nalunk akkor is busak a lelkek, mikor a rdnan pacsirta dalol, ugy eg olyankor, ugyfaj valahol..., szoval mikor leesik ez, hogy meg a pacsirtanak, ennek a torekeny kis vidam madarnak a csopp kis csicsergo dalolasa is valami szomorusagrol szol, hogy itt a versben meg tavasszal is ugy eg meg faj, nos, nem, itt mar nem lehet megalljt parancsolni a konnyeknek, atszakad a gat, s megindul az arc hirtelen vizesesse avanzsalt lankain a feltartoztathatatlan ar. Es akkor a draga Muvesziir, ez a barsonyhangu, draga ember meg fokozza is! Tavaszi szel meg jobban megcibdlja itt afakat, s mi megmaradt: emleke a regi nyarnak, aza keves is mind, mind lepereg... Erdelyifak kozott, en nem tudom miert, de ketszer hullanak afalevelek... Zongora levezet, par kor elhalo klimpir, siri csend. Meg a taps is elmarad eziittal a meghatottsagtdl. Mintha csak a tavaszi szel cibalna (meg jobban) a fakat, vad harsonaszoba kezdenek kiilonbozd, felindult szivekkel dsszekottetesben allo, megrendiilten taknyodzo orrok.

Szurko egyszeriien sugarzik, s bar eloaddmuveszek kdzt siilyos vetek egy estet (plane mig le nem ment, magukban, kimondatlanul is akar) tokeletesnek minositeni, erzi, ez most az. El is hagyja a betervezett, szep mondatokat, elvegre a mostani hangulatot szinte mar csak elrontani lehetne azzal, amit ecsetelni kesziilt a vers utan, elrakja hat eggyel kesobbre. Vegiil, maga is valamelyest megrendiilve, karcos, kiszaradt torokhangon (a helyzet adta spontaneitasban meg koszoriilni is elfelejt), vegiil csak annyit mond halkan: Wass Albert koltemenye.

Ekkor jon a taps, majd hirtelen elhalkul, de mar fol is csendiil a Kineses Kolozsvaron. Ketfeketeszemed elat kozott engem, lesz, lesz, lesz, csak azert is lesz, hegyen-volgydn lakodalom, iinnep lesz, valt par iitemnyi atmenettel, lenyegeben eszrevetleniil egyik dalbol a masikba zenesz es enekes tokeletesen olajozott gepezetkent. Az atvezetes azert persze nem teljesen eszrevetlen, a taps egy reszrol hangosabb es lelkesebb, masreszt viszont mintha gyerebb, ritkasabb lenne az eddiginel. Szurko nem jon zavarba, torkot koszbrul, es komoly, szomorii szemekkel nezi meron a kozonseget. A kozdnseget, akik mint szives engedelmiikkel elmondana, bizonyara tisztaban vannak azzal, hogy a kovetkezo honapok a magyar tortenelem meghatarozo pillanatat hozzak majd el. Nem akar politizalni, nyugtatja meg oket, meg csak az kene, egy ilyen szep, baratsagos oszi esten (pici megkonnyebbiilessel kacaraszik par holgy az elso sorokban). De ajelenlevok bizonyara mind tudjak, mire gondol, mikor azt mondja, a magyarsagnak meg sosem volt talan olyan komoly, becsiiletbeli iigye, mint ami ele most nez. Hiszen mi mind, akik az elmult evtizedekben itt eltiink, egyiitt a Karpat-medenceben, huzzon a sziviink barmely parthoz vagy politikai oldalhoz, egy valamiben (legalabbis a legtobben, teszi hozza egy ropke vigyor erejeig) egyek vagyunk: es ez a magyarsagunk. Ezereves allamunk minden biiszkesege es becsiilete, drome es banata lapul mindannyiunk sziveben, ha nem banjak, hogy ilyen „nagy szavakra” ragadtatja most magat. S bar par