Irodalmi Szemle, 2017
2017/4 - SZOCIO - Maroš Krajňak: Entrópia (regényrészlet, Böszörményi Péter fordítása) / SZOCIO
sagu kdroket es spiralokat alkossanak a porgesben. A kep most mar egy gigantikus virag, szeszelyes szirmokkal. Pepo akaratanak megfelelden folyamatosan alakul, novekszik vagy zsugorodik, felporog vagy lelassul, elkenodott, dus szinu spiralok es korok alakulnak belole. Pepo ezzel elszorakozik egy darabig, aztan visszahozza nezopontjat a foldre, a testehez. Most a sotetsegen keresztiil nez, szemevel at tudja vilagitani a fekete ellenallast dnmaga es a kivant cel kozott. De ennel is melyebbre hatol. Latja, amint az egyik hattyuban epp egy fogamzast eredmenyezo aktus zajlik. A korhinta forgasabol adodd centrifugalis erd a szakiskolas lany petesejtjehez segiti a szakiskolas fiu spermasejtjeit. A ket sejt egyesiilesenek pillanataban a lany ole oriasit villan. A feny atvilagitja az egesz testet, a ter egeszet es mindent, ami a terben jelen van. Ez az egyszeri villanas azonban olyan elkepeszto gyorsasaggal tortenik, hogy Pepon kiviil senki sem veszi eszre. Hirtelen felpdrognek az esemenyek. A megtermekenyiilt petesejt osztodasnak indul, egyre-masra keletkeznek az ujabb es ujabb sejtek, mar felismerheto bennuk a kis emberke, aki novekszik es fejlodik, mar kesziil is a vilagra jonni, preseli kifele az anyameh, itt van, felsir, racuppan a mellbimbdra, novekszik, nagyon gyorsan nd, csaknem felnott. Mar felnott, megerett, kezdodik a lelke leepiilese, majd fokozatosan a testee is, es vegiil meghal. Az ezt megelozd pillanatban azonban Pepo latja, hogy ez az ember tovabbi embereket nemzett, latja azoknak a fejlodeset is, rohan minden elore, az emberek sokasodnak es pusztulnak, Pepo eszlelesenek minden pillanataban szinte linearisan tdbbszdrozddik a szamuk, szaguld es rohan tovabb minden egeszen addig, amig Pepo vegre be nem hunyja a szemet. Nem nezi tovabb az emberiseg jovojet. Tesz nehany tetova lepest, ujra megall, aztan lassan megis elindulna. Meleg az ejszaka, egesz ido alatt felmezteleniil allt itt, kezeben tartva inget es madarszarnyszeruen hasitott kabatjat. Egyszerre finoman viszketni kezd a bal lapockaja. Megvakarna, probal odanyulni, de nehany probalkozas utan belatja, hogy nem eri el a bizsergo pontot. Egy szakiskolas lany hajszala csiklandozza. A csaknem feherre festett hosszu hajszal a feher muanyag hattyuban vegrehajtott mozdulatsor folyaman szabadult el. A finom szello atlibbentette az aszfaltozott ter, majd a folyo felett is. Vegiil leereszkedett, es raakadt Pepo meztelen hatara, aki most azon tori a fejet, hogy mikent szabaduljon meg tole. A kozelben huzodo drotkeriteshez botorkal, es nekidorzsoli a hatat. A korhinta eppen megalit, a megfaradt fiatalok lassan indulnanak haza, de egyikiiknek otlete tamad:- Csinaljunk pogromot! Gyeriink a Neptunushoz! Erre a tobbi is feleled. Valahonnan a zsigereikbol, szakiskolas testiik vegso energiatartalekabol elokotorjak frissessegiik utolso foszlanyait, skandalni kezdik a „pogrom” szot, hajhitlereznek, es mar futnak is lelkesen a varos kozpontja fele, orditozva:
