Irodalmi Szemle, 2016
2016/1 - NABOKOV-ÁRNYALATOK - Fülöp Antal: Egy ripacs följegyzései (regényrészlet)
- Ezt mondom en is, Papa - feleltem, mar a megallo busz fele lepve, s a le- es felszallo utasok jotekonyan eltakartak mindenaron nevetesre randulo kepem... O, Zizkov!... Meg iskolas eveimben micsoda neveket keltettel eletre kepzeletemben! Micsoda esemenyeket!... A „Janosokat": Jan Zelivsky, Jan Jiskra, aztan a legnagyobb (a mindenkinel nagyobb!) Jan Zizka!... aki harcokban sebesiilt - hosi - felszemevel meg a kobaltkek 25 koronas bankora is folkeriilt... A Vitkov-hegy!... Legendas csatak szinhelye, az emberiseg hosi tehetetlensegenek egyik szimboluma a vilagon talalhato sok kdziil... Majd a hosok s legendak vilagabol mar a zizkovi bohemtanya hangulatat elolegezo kep a busz ablaktibol: meldsnak alcazott, almos tenfergo lenyek „betonozzak" a leendo zizkovi TV-torony alapzatat. No, innen mar nem jelentett olyan eles cezurat, akkora ugrast: belepni a MABA, a zizkovi ELET egyik (lehetseges, mert ott volt!) fragmentumaba...- Gyere!... - mondta Papa Toronto, elottem lepve be a „szentelybe". - Erezd otthon magad. Hogyan irhatnam le a „lakast", ahol nekem otthon kellett volna ereznem magam? Egyetlen pillantast vetve a kiiszobrol befele, csak kevesen mulott, hogy rogton sarkon nem fordultam!... Lattal mar, olvaso, vegere allitott cipos dobozt, melyet egy rekesszel also es felso reszre osztottak? Igy osztotta kette egy deszkamennyezet ezt az aranytalanul magas szobat (az epiilet, amelyben jartunk, meg az Osztrak-Magyar Monarchia alatt epiilt...), s az ujdonsiilt deszkaplafont elneveztek galerianak, font egy „agynak" titulalt szamarfeszekkel: mosatlan parnak, pokrocok stb., s lepcso helyett letran zajlott a le-fol torteno kozlekedes... A „fdldszint" - hat mit mondjak... meg ezen is tultett! Ha jartal mar valaha birkozomeccsen, olvaso, konnyen elkepzelheted a vaszonnal (ponyvaval) letakart szeles szivacsszonyeget (a galerian lathato szamarfeszek megteveszto pandanjat). Itt is: parnak, pokrocok, a „reggel kibujok, este bemaszok" tipikus nyomaival, mosoport, vasalot honapok ota nem lattak... Elso latasra is rogton vilagos volt, hogy e tagas szivacsmatrac a kozpontja a szobaban zajlo eletnek. A matrac korul: felig telt vagy mar kiuriilt vodkas, gines palackok, szetdobalt csikkek... A sarokban apro „Peter-kalyha", hosszu-hosszu csovel, hogy a felerjen a fustnyilasig... mintha a hulladektelepen guberaltak volna ossze. S nem kisebb csodat helyettesitett, mint egy remekbeszabott, kekzomanc cserepkalyhat, melyet azzal az elgondolassal szedtek darabokra (cserepeire), hogy az Iparmuveszeti Muzeumban majd „remek lovet" gombolnak le a megszamozott s igy ujra osszerakhato cserephalomert, amely most meg ott varta dicso karrierjet - pillanatnyi melldzottsegben - a fal toveben halomba rakva... S ennek a - ketsegtelen - izgalmas keglinek a legterebe olyan „csupasz" villanykorte csungott ala a deszkamennyezetrol (szereny velemenyem szerint mar-mar irodalomtorteneti ervennyel!...), amilyeneket csak Dosztojevszkij vagy Zola regenyeiben talalhat az ember... Nos, Papa Toronto invitalasara ide leptem most be, hogy „otthon" erezzem magam... Odabent harman voltak. Egyikiik nd... o nyitott ajtot. Annyit rogton lattam az arcan, hogy nem minket vartak, marmint vendegkent, hiszen Papa Toronto itt „ otthon" volt... (Pontosabban: mostanaban itt volt otthon!...)
