Irodalmi Szemle, 2016
2016/5 - TALAMON ALFONZ - SHAKESPEARE - Andrung Heinzelmann: A Ló nem úgy lép (próza) / TALAMON ALFONZ (1966-1996)
Andeung Heinzelmann A LO NEM UGY LEP ICiet mozdulat kozott tortent, hogy megalltam. A mozdulatok lepesek voltak, a lepesek a konyhaba vittek, a konyha a multamban volt. A multamban kisgyerek voltam, a konyhankban buli volt, es Fonzi epp apamat utanozta, ahogy szenvedelyesen szonokol, es kozben a gallerjat huzogatja, mint aki egyszerre akar kivetkozni magabol es megakadalyozni magat ebben. Fonzi a gallerjat huzogatta, a vallat emelgette, meresztgette a szemet, a nagyok rohogtek, en rohogtem rajtuk, majd tovabbmentem a nappaliba, az asztal meg volt teritve, iinnepelyes hangulat, oda volt keszitve a barszekem, hogy felerjem, lasagne illata terjengett, meg sosem ettem lasagnet, ugyhogy inkabb ugy mondanam, annak az illata terjengett, amirol anyam azt mondta, hogy azannya-lazannya, meg hogy apam hogy fog neki driilni. Kis csomag konfettit szorongattam a kezemben. Eloszor lattam konfettit, szet akartam szorni, de nem, nem, majd ha felkdszontjiik apat, mar nemsokara megjon a busza. Rendes gyerek voltam, szepen iiltem a barszeken, iinnepelyes ahitattal szorongattam a konfettit a hatam mogott, amit apam rogton kiszurt, s bar tudta, mi az abra, nem tudott lelekben is ott lenni. Nagyon udvarias volt, tudta, hogy mennyit kesziiltiink, latta, hogy menynyire fontos nekem, remelte, hogy nem erzek meg semmit, sem a leheletebol, sem a hangulatabol. Felvagta a lasagnet, megkonfettiztem, korbeugraltam, es paskoltam a fejet. Ugy lilt ott, mint egy kupac second handes bordzseki. Magaba volt rogyva, mint egy Buddha-szobor, amire kajla kis mosolyt rajzoltak az ovodasok zsirkretaval. Megettiik a lasagnet, kurva forro volt. Aztan megmondta anyamnak, hogy meghalt a Fonzi. En akkor mar reg nem voltam ott. En mar a jol ismert rezfolyosdkat rottam, vegtelenek voltak, es hidegek, gepeszkopenyem egyre-masra beleakadt a kiallo vackokba, miiszerek vagy miafranc, mentem az iranyitoterem fele, de letertem jobbra, epp jott is valaki a lifttel, jo napot, igen, nem, lefele, lefele, egyre lejjebb, a pince a vegtelenben talalkozik a tobbi liftaknaval, en egy emeletnyit afele megyek, hat maga, a reaktorba, jovan, hasznos munkat. Kinyilott az ajto, megcsapott a dohszag es a kenoolaj edeskes illata, otthon voltam. Vegre kezdodhet a munka, remelem, kozben nem esek orra odafent, hiszen, ha jol emlekszem, eppen kaveert indultam. Felhuztam a rolokat, a negybol ket falam iivegteglabol van, hogy jobban lassak a muhelyben, vegigneztem a fal mellett osszefiiggd pultot alkoto gepeimen, mi fog ma kelleni, majd meglatjuk, egyeldre nezziik meg, mi a helyzet a kiizponti helyszinen, felmarkoltam a dohanyos zacskom, es cigit tekergetve becsoszogtam Samuel Borkopf reb Marmonstein Matesztol (Olov hasolom) orokolt kocsmajaba. A szekek meg fel voltak gek. Lampa csak a pultban egett, meg a mi bokszunkban.- Paraszt a D4-re - vetette oda valla folott Samuel Borkopf minden ceremonia nelkiil, es tovabb pancsolta a leanykat artezi vizzel egy az egy aranyban. Errol nem tudtam leszoktatni, akarhanyszor hoztam is fel, rogton kikelt magabol, hogy az tizlet igy meg igy, ha nem vizezi, akkor meg csak a nullszaldo sem jon ki, meg amugy is,
