Irodalmi Szemle, 2016
2016/3 - KORTÁRS SZLOVÁK - Dušan Mitana: A héja (elbeszélés, Tóth László fordítása) / KORTÁRS SZLOVÁK
KORTARS szlovak szallottja volt a szines fenykepeknek. Lerakta a foldre Viera neni nagymeretu fotojat, leterdelt melle, es kiszinezte. Es addig nem is hagyta abba, mig az egeszet be nem szfnezte, aprolekosan, mindent pontosan Viera neni ruhazata szerint. Ahany ruha, annyi kiszinezett kep. Az asszony csak nevetett rajta, talan meghibbantal, hogy vensegedre szakmanyban gyartod itt a giccseket, de valoszinuleg jolesett neki az egesz, bar tenyleg nevetseges volt egy kicsit. Jan bacsi azonban koztiszteletben allo ember volt, rengeteg penzt keresett, es egy sereg ujsag kozolte a fenykepeit, alattuk a legfontosabbal: Jan Biely felvetele, azaz meg kiilonc volta sem csokkentette a tekintelyet az emberek szemeben, akik egyszerre csodaltak es irigyeltek, de nemcsak dt, hanem foleg Viera nenit, amiert a ferje oly vegteleniil szereti. A fenykepeken kiviil Jan bacsi meg foleg azzal a hejaval foglalkozott szivesen, melyet egeszen kicsi fiokakent hozott valahonnan, es amellyel ugy tordddtt, mintha a fia left volna. (Meg Ivannal sem foglalkozott annyit, nevetett a neni, amikor Peter mindent ki akart talalni, de csak a „ A nagybatyam rossz ember"-ig jutott, mert Viera neni kozbevagott, hogy senkirol se beszelhetsz igy, es foleg nem a nagybatyadrol, majd reveteg mosollyal hozzatette: Lehet rossz ember, aki igy tud gondoskodni egy hejarol? Nem, Peter, nem rossz ember o, hanem csak egy nagy gyerek.) Jan bacsi szerzett egy hatalmas kalitkat, mely a verandanak csaknem a negyedet elfoglalta, etette a madarat, becezgette, es teljesen megszeliditette, hogy az emberek a csodajara jartak, hogy tudta ezt elerni, hiszen megiscsak egy ragadozo. Csak nyers hust nem szabad neki adni, magyarazta a nagybatyja, a ragadozo is hozzaszokik a kenyelemhez. Ami igaz is volt. A heja szelid volt, akar egy galamb. A kalitka ajtaja allandoan tarva-nyitva, a heja szabadon ropkodhetett az egesz hazban, berepiilt mindegyik szobaba, ki mindegyik nyitva hagyott ajton, ki az udvarra is, a galambok kozott iildogelt a hazteton, es jatekos kedveben meg bujocskazni is lehetett vele. Gyakran a haloszobaban bujt el, radii t a csillarra, a tiikorre, a szekreny tetejere, vagy bebujt az agy ala. Amitol a nagybatyja es Viera neni nagyon boldog volt, es nagyokat nevettek Peteren, aki mindig figyelmesen ellenorizte, hogy jol becsukta-e a padlasszoba ajtajat. Ne legy ilyen gyava, hiszen olyan, mint egy galamb. Es Peter nem tudta, mit valaszoljon, csak kenyszeredett mosollyal bdlogatott, de a bizalmatlansagat (felelmet?) nem tudta levetkozni. A heja magatol ertetodoen a nagybatyjat szerette a legjobban, s bar mindenkivel rendesen viselkedett, egyediil csak neki evett a tenyerebol, es a karjara se tilt masnak. „Hogy te milyen nyakiglab vagy. Lassan mar fol se erlek", mosolygott Viera neni, amikor homlokon csokolta Petert. „Akar az apad", tette hozza, de hirtelen elpirult, es beharapta az also ajkat. „Most olvasok egy keveset, de amikor visszajdssz, pingpongozunk egyet, jo?", mondta Peter gyorsan, hogy kisegitse az asszonyt a zavarabol. Viera neni halasan belekapaszkodott az odanyujtott szalmaszalba: „Azutan meg elmegyiink horgaszni." Majd kis hallgatas utan hozzatette: „A hutoben talalsz limonadet meg fagylaltot. Es egyel egy kis sonkat is." „Hisz egyfolytaban csak eszem." „Csak aztan ne szidj benniinket, hogy eheztettiink", turt bele az asszony a fiu rovid hajaba, es az ajto fele indult. A fiu figyelte, hisz tudta, hogy valahogy szeretne dt ravenni, menjen vele, tudta, hogy fel egyediil hagyni dt a hazban. Az ajtoban hirtelen megtorpant, de a mozdula-
