Irodalmi Szemle, 2016
2016/3 - KORTÁRS SZLOVÁK - Monika Kompaníková: Az ötödik hajó (regényrészlet, Pénzes Tímea fordítása) / KORTÁRS SZLOVÁK
KORTARS SZLOVAK dikos lanyra, aki a Zatisien lakik, es ket eve a kirandulason beszedett valamilyen tablettakat, es aztan a korhazban kimostak a gyomrat? Tudod, milyen rosszul volt? Azt mondtak, hogy majdnem belehalt, teljesen elkekiilt, jutott az eszembe, de Kristian semmire sem emlekezett. Akkor meg nem jart iskolaba, es nem hallott a zatisiei lanyrol. En sem tudtam tobbet, mindenki csak arrol beszelt, hogy kimostak a gyomrat. Vagy valami ilyesmi. Azt hogyan csinaljak? Mit tudom en. Nem tudom. KORHAZBA KENE VINNI, jelentette ki hirtelen Kristian. Tenyleg. Azt mondta, tenyleg, de nem volt rola meggyozodve, nem volt biztos magaban annyira, hogy javaslatokat tegyen es megoldasokat kinaljon fel. Altalaban csak utasitasokat teljesitett, amiket finoman es mosolyogva kereskent talaltak neki. Hallgattam. Engem anyu mindig bevitt a korhazba, amikor hoemelkedesem volt. Ejfelkor is, az iigyeletre, mentovel, mondta Kristian, hogy kialljon az igazaert. En sosem voltam hoemelkedessel korhazban, a hoemelkedes semmiseg. Otthon is elmulik. Ki kell izzadni. Mindig elmult magatol, mondtam ellent neki. En majdnem belehaltam, tenyleg. Ne beszelj felre, hoemelkedesbe nem halnak bele. De belehalnak. Hat jo, akkor belehalnak. Nem fogok veled veszekedni. Felejtsd mar el, Kristian, jo? Ehes vagy? Csend, csak alig eszreveheto fejrazas. Kristian! Na? Felejtsd mar el, jo? Hagyd abba, mert az idegeimre megy! Ezt a zizegest. En beviszem ot, mondta ot halk perc utan, mikozben ugy morzsolta Adela ujjacskait a sajatjai kozott, mint egy rozsafiizert. Mi van? Beviszem. Hova? Hat a korhazba. Megbolondultal? Rosszul van. Nines rosszul. De rosszul van. Nem mesz! Nem mesz sehova, Kristian. Mi ez a badarsag, hiszen alig birod ot el! Elbirom. Nem birod el. Es hagyd abba a veszekedest. Elbirom... A bevasarlast is elbirtam... megremegett az ajka, de megvedte magat, felemelte a fejet, es egyenesen a szemembe nezett, elso alkalommal, amiota kirancigaltam a villamosbol. Beviszem ot, mondta hatarozottan, okolbe szoritott kezzel, felszegett allal. JO, mondtam. Nem, nem, ez butasag. Majd en elviszem. Ha annyira akarod... de csak azert, hogy megnyugodj, mondtam. Valdjaban csorbat ejtett a magabiztossagomon, eleg nagyot ahhoz, hogy belassam, a torpenek igaza van, es feleldssegteljesebben viselkedik, mint en magam. Belattam, hogy en is felek. Hiszen jol emlekszem, milyen rosszul voltam, amikor lazasan fekiidtem es izzadtam, az izzadsag beleivodott a pizsamamba es a paplanba, nem volt erom felkelni es atoltozni, meg ahhoz sem, hogy felretoljam a paplant. Es Lucia folyton hordta nekem a vizet, es inni kenyszeritett, meg arra, hogy az undorfto, nedves paplan alatt fekiidjek. O meg a teve elott iildogelt, es pattogatott kukoricat majszolt. Reggel a hoemelkedes alabbhagyott, estere rendbe jottem, csak nagyon gyenge es bodult voltam az egesz napon at tarto, tobbszor megszakitott alvastol. Infuziot is kaptam, szakitotta felbe ismet a gondolataimat Kristian. Csoveken folyt belem, harom napig meg sem mozdulhattam, mert hozzakotottek egy iiveghez. Viz csopogott beldle, a csoveken keresztiil egyenest belem. Regen tortent, anyu meselte. Jol van hat. De magad maradsz Jakubbal, Kristian. Egyediil, erted? Gondoskodnod kell rola, es iigyelned kell arra, hogy ne sirjon, hogy senki se figyeljen fel ratok.
