Irodalmi Szemle, 2016
2016/3 - KORTÁRS SZLOVÁK - Monika Kompaníková: Az ötödik hajó (regényrészlet, Pénzes Tímea fordítása) / KORTÁRS SZLOVÁK
KORTARS SZLOVAK gemre. Csak egy eles es csodalatos emlek maradt. Atadhatatlan es lemasolhatatlan. Talan mar nem is ennek a vilagnak a resze. Ereklyekent hordom magammal, az artatlansag bizonyitekakent. BAND MEG!, mondta Lucia. Ha legalabb sajnalnad!, vetette a szememre. Ha legalabb oszinten azt mondanad, hogy bant a dolog, hogy nem akartad... Tudod, menynyire megkonnyebbiilnek? Makacssagom szamlajara frta. Biiszke vagy, es makacs! Nem ismered be, hogy hibat kovettel el. Mert hibat kovettel el. Mindenki azt varja, Jarka, hogy bocsanatot kerj... Egyszerubb left volna megbanni. De en sosem ereztem megbanast vagy ahhoz hasonlot. Senkinek sem akartam artani. Azok voltak az addig atelt legszebb pillanataim. Ha visszamehetnek az iddben, megint mindent ugyanugy csinalnek. Nem tetovaznek. Nem erzek megbanast, tenyleg nem. Sosem bantam meg azt, amit megtettem, csak azt, amit nem tettem meg. Azt, amihez nem volt eleg batorsagom. BEMENTEM a hazba, levetkoztem, leraktam a szekre az otthonrol hozott holmikat. Lefekiidtem a padlon szetterftett kartonokra, a gyurott kapucnis puloveremre hajtottam a fejem, es betakaroztam a masik pokroccal. Szinte az egesz ejjelt ataludtuk. Hajnalban hirtelen ebredtem fel, valami felzavart, nem hang, nem ehseg, hanem a bensomben valami. Egy ideig azt sem tudtam, hoi vagyok, azt hittem, hogy otthon fekszem a folyoson a fekete zsakbol kirancigalt rongyok kozt. Aztan a tekintetem az agyra, majd Kristian labara siklott. Felkeltem, es kozelebb leptem az agyhoz. A sracok melyen aludtak, es amikor vegigsimitottam az arcukon, meg se moccantak. Adela nem aludt. De nem is mozgott. A szeme es a szaja resnyire nyitva, a karja konyokben behajlitva a Kristian vallarol lecsuszott pokrocon, es semmit sem csinalt, csak csondben fekiidt. Ovatosan a karomba vettem, konnyunek es hajlekonynak ereztem, mint egy gerinctelen elolenyt. Hozzam dolt, az arcomba nezett. Ugy emeltem fel, hogy megpuszilhassam. Area izzott es fatyolszeru volt, a lelegzete alig erezheto. Ha nem kalandozott volna tekintetevel az arcomon, semmi sem utalt volna arra, hogy el. Tudtam, hogy valami tortent. Valami rossz. Abbol, ahogy ram nezett, ahogy leesett a keze, amikor elengedtem. Valami nem volt rendben vele, meg akkor sem, ha nem kdhbgott, nem verzett, nem sirt. Eldntott az iszonyat, osszeszorult a mellkasom, a szivem hevesen zakatolni kezdett es pumpalni kezdte az egesz testembe ezt az iszonyatot. Egy pillanatra mozdulatlanna, akaratlanna dermesztett felelmem es tehetetlensegem. A FEJEMBEN onkenteleniil felbukkant egy emlek egy delutanrol, amikor nem jott el ertem Lucia az ovodaba. A szonyegen ultem egy gyerekek es jatekok nelkiili iires helyisegben, ami hirtelen oriasinak es boltozatosnak tunt, akar egy barlang vagy egy katedralis. A szonyegen ultem, es elkallodott epitokockas keszletek kockait tartottam a kezemben, amikbol nem lehetett rendesen dsszerakni semmit. Az dvono keriilgetett, osszeszedegette a padlorol az utolso jatekokat, es a polcokra rakta oket. Hangta-
