Irodalmi Szemle, 2015

2015/10 - TŐZSÉR ÁRPÁD 80 - Grendel Lajos: Bukott angyalok (regényrészlet)

a korhazig. Pedig senki sem hivta, az is kideriilt a sebeszeten. Most nem mehet be hozza, mondta az iigyeletes orvos, a legjobb, ha hazamegy, es kivesz ket-harom nap szabadsagot. Szoval az orvos fagyos volt, es Lorinc csak allt, es nem tudta, mi a teendo. „Ha uj fejlemeny van, majd ertesitjiik" - mondta a jeghideg orvos, es elkerte a mobilszamat. Lorinc megtudta azt is, hogy Vera tovabbra is komaban van. Most alaposan megvizsgaljuk, persze majd ha magahoz tert, mondta az orvos olyan hangon, amit legszivesebben azok hasznalnak, akik kivaloan ertenek az allatokhoz. Szuper, gondolta Lorinc, nines ezekben egy csopp tapintat sem. „Hat most hazamenjek?" - kerdezte tanacstalanul. Az orvos, akinek suru osz haja volt, pedig meg - erre Lorinc megeskiidott volna - nem volt negyveneves, elmosolyodott. Nem volt a mosolyaban semmi kihivo, de Lorincet bantotta, hogy szunteleniil rendreutasitja, akar egy gyereket. „Foltetlenul" - mondta udvariasan, de meglehetosen ridegen, es otthagyta.

Delutan, mivel nem hagyott neki nyugtot az arrogans orvos viselkedese, vegiil is folhivta Stehliket, es razuditotta mindazt a merget, amit a masik orvossal kapcsolatban erzett. Persze nem Stehlik volt a cimzett. Ezt mar jo elore leszogezte. Stehlik angyali turelemmel vegighallgatta, nem csititgatta, nem tiirelmetlenkedett, igyekezett raallni Lorinc rossz hangulatara, bar azert megjegyezte, hogy meg nem lehet szo daganatrol, szamtalan oka lehet az agyerszukulettol az erecske megpattanasaig, szoval nem kell mindjart a legrosszabbra gondolni. Tulajdonkeppen ezt varta Lorinc. Azt a buvos szot, amely mintegy varazsiitesre eltereli a gondolatait masfele, a lehetseges agydaganatrol a fejfajas ezernyi okara, hiszen miert eppen a legrosszabb jut valahanyszor az esziinkbe? Ez is egy rogeszme, gondolta Lorinc. Es az is rogton az eszebe jutott, hogy miert Stehliket hivta fel, miert nem Kenesseyt. Mert az nem tud olyan modon hazudni, hogy a hazugsag igaznak tunjon. Erre egyediil Stehlik kepes. Stehlik valahogy optimistabb volt, es erre az optimizmusra sziiksege volt Lorincnek, mint a szomjas embernek a vizre. Kozben a lanya, a kis Vera, haromszor megkerdezte, hogy miert van a mama a korhazban. Nyolceves mult, mar nem lehetett hazudni neki, mint a haromevesnek.- Most beteg - jelentette ki komolyan Lorinc, a komolysagat hangsulyozva, hogy aztan a mondat masodik tele meg meggydzobben hangozzek. - De meggyogyul, igerem.

Masnap azonban elvitte a keresztanyjahoz, a jo lelku Bettihez, az dreglanyhoz, aki valojaban meg nem is volt olyan dreg, nehany evvel fiatalabb volt meg Lorincnel is. De dreglanynak szolitottak, amit meglehetosen rosszul viselt el, holott Lorinc es Vera trefanak szantak. Betti nem volt az aggodalom nagymestere, most megis megijedt. Ezek a nok tudhatnak valamit, ami a ferfiak eldtt titokban marad, gondolta Lorinc. Nem tudjak biztosan, viszont megerzik. Betti egy hetemeletes panelhazban lakott Ligetfaluban, es ugy tett, mint akinek bolha van a szoknyaja alatt. Vagyis mindenkeppen Verara terelte a szot, holott Lorinc azt, amit tudott, mar elmondta neki. Istenem, Istenem, sdhajtotta Betti, csak valami nagyobb baj ne legyen. Visszafele menet latott egy pasast, aki a hazuk eldtt all. Nagydarab es kicsit gornyedt fiu volt, mert azt rogton megallapitotta, hogy a magassaga megte-