Irodalmi Szemle, 2015

2015/6 - BEVETÉS 2015 - Nagy Hajnal Csilla: Hét: Kele (novella) / BEVETÉS 2015

engem. Talan felrevezetd, amit eddig elmondtam anyamrol, egyaltalan nem volt ugyanis buta, sem pedig muveletlen. Sot, azokon a vitaikon, amelyekre mar emlekszem, nekem mindig anyam tunt okosabbnak: nem hasznalta azokat a terjengos latin szavakat, amiket apam, de a maga egyszeru es jobbara hibatlan logikajaval olyan dsszefiiggesekre tudott ramutatni, hogy apam is csak elismeroen bolintott, mondott valami olyasmit, hogy igaz, igaz, Julia, es elvonult a dolgozoszobajaba. Anyam meg tovabb gyurta a tesztat, es biiszken odaszolt hozzam:- Latod, Kele, a betuk nem minden.

Anyam tulajdonkeppen gyonyoru, torekeny modon volt izmos. Magas volt es szeles, de nem kover, karakteres, de finom arcvonasai voltak. Naponta tobbszor fiirdott, mert nem szerette, ha leizzadva kellett vegeznie a dolgat. Egesz gyerekkoromat ugy eltem le, hogy meg voltam gyozodve rola, a sziileim szerelmesek egymasba. Hogy igy nez ki a szerelem, az szornyen tetszett. Aztan amikor apam elment, tizennegy eves koromban, hogy egy idegen orszagban doktoraljon, ketelyek ontottek el. Amikor az evek multaval egyertelmuve valt, hogy hiaba vegezte el, amiert ment, sosem fog viszszajonni, meggyoztem magam, hogy a sziileim sosem voltak szerelmesek egymasba, es ez egeszen huszonegy eves koromig kielegitette az elettel szembeni elvarasaimat. Keresni kellett persze, de meg lehetett talalni apamat a sajtoban, tanulmanyait, eszszeit, kritikait, sot, neha meg rettenetes verseit is, amiket alneven kozolt, az en nevemen. Barmilyen rosszak is voltak ezek a versek, mindet kivagtam az ujsagokbol, es idonkent elvittem anyamhoz a gyujtemenyt. Amikor mondtam, hogy nalam vannak a keleversek, csak nevetett, es azt mondta, nem mondhatnak neki semmi ujat.

Bar Karol atya neha megpedzi, hogy akar a vasarnapi misere is eljarhatnek, ezt tisztelettel elharitom minden alkalommal. A vasarnapjaim egy ideje foglaltak. Pontosan azota, hogy nehany honappal ezelott, hosszu evek utan ujra lattam apamat. O volt az egyik siraso anyam temetesen. Melyen a szemebe huzta a kalapot, es senkihez sem szolt egesz ido alatt, egyik rokon sem vette eszre. Nehanyan morogtak is, hogy meg a temetesre sem bir visszajonni. A siraso halkan lapatolt, szornyen allt a kezeben a lapat, talan errol ismertem meg, es minden mozdulatanal ugy tunt, mintha utolso erejet szedne ossze az elvegzesehez. A temetes utan odamentem hozza, dobbenten egyenesedett fel.

Minden vasarnapot egyiitt toltiink. Mindig megkerem, hogy olvassa fel ujabb verseit (amelyek sosem szoltak masrol, csak gyonyoru, torekeny, bivalyeros anyamrol), es mindig biztosftom rola, hogy semmivel sem lettek jobbak ezek a versek, mint ifjukori zsengei. Azt valaszolja, hogy tisztaban van vele, es bar tudja, hogy nem ertek a kolteszethez, azt is tudja, nem kell ertenem hozza, hogy felismerjek egy rossz verset.

Ezzel telik a delelott, egy olcsd kavezoban elemezziik apam verseit. Tudom, milyen regota szeretne megkerdezni, haragszom-e ra, csak nem tudja, hogyan tegye. En viszont nem tudnek valaszolni. Elmeselhetnem neki, hogyan jottem ra, hogy nem szerettek egymast, aztan arra, hogy de igen, elmeselhetnem neki, mennyire bantani akartam ot, amikor anyammal hallgatolagosan rajottiink, hogy nem fog visszajonni, de mindez nem fontos. Jo ideje nem erzek semmit. Legfokeppen haragot nem. Delutanra, amikor a sirhoz megyiink ki, hogy kicsereljiik a vazakban a vizet es uj gyertyat tegyiink a mecsesekbe, mar nagyon fesziti ot a kerdes. Delelott nem fesziti ot elegge, hogy megkerdezze, itt viszont mar tulsagosan. Apam, amennyire emlek-