Irodalmi Szemle, 2015
2015/5 - HOL VOLT, HOL NEM VOLT - Nyina Szadur: Boszorkánykönnyek (novella, Gyürky Katalin fordítása)
HOL VOLT, HOL NEM VOLT Ebben a pillanatban valami megrazkodott a kezeben, egyre forrobba valt, ijedten lelegzett, kitepte magat, es ellibbent a szeme elott.- A taskam! - kialtott Nagya, es ijedten nyujtotta a kezet afele a feher galamb fele, amive a boszorkany - ezennel megkezdve rakoncatlankodasat - a taskajat valtoztatta. Nagya a hata mogul nevetest hallott, es o is elnevette magat: a galamb a finoman domborodd szarnyaival es a kicsi, kerek fejen levo bodros bobitajaval nagyon aranyos volt.- Ulj le, lanyom - mondta a boszorkany, es ramutatott az asztal melletti, biikkfabol kesziilt szekre. Nagya leiilt, es nezte a boszorkanyt, aki egy egyszeru dregasszony benyomasat keltette, es nagyon furcsa, nagyon vilagos, nagyon lehangolo lenruhaban volt, amelynek hatalmas zsebei hosszan, szomoruan hulltak ra a szoknyaresz faradt berakasaira. Ekozben a galamb az asztalon jart-kelt, es egyaltalan nem felt toliik. Nagya csak most vette eszre, hogy a galamb melle liiktet, es hogy egy valodi, tenyleg valodi - Nagya ebben nem ketelkedett - szivecske huzodik ossze benne. Es bar nem volt erthetd, hogy miert - hisz a galambot meg csak meg se ijesztettek -, Nagya szamara a leggyanusabb mod on a kis sziv kozepen egy vervoros folt jelent meg. A folt erosnek es domborunak latszott, olyan volt, mint a medalban levo kis ko. Amikor a lampa fenye raesett, vekony valaszsugarat bocsatott ki magabol... A boszorkany jarkalni kezdett a szobaban, valamin gondolkodott, es ugy tett, mintha eszre se venne Nagy at. A lany viszont, aki onkenteleniil is elkapta megbabonazott tekintetet a galambrol, a boszorkanyt kezdte bamulni. A szamara igencsak kiilonosnek tetszo ruhajan kiviil a boszorkanyon meg feher gyerekzokni es bar olcso, de valahogy megis elegans, szeles szijakbol allo noi szandal volt. A boszorkany area sapadt volt, nagyon dreg, es olyan sikfeliiletu, mintha rajzoltak volna. Es az egesz lenye, ez a magas, sovany es nagyon lapos alak mintha egy kartonlemezbol left volna kivagva. Halkan jarkalt a szobaban, befele koncentralt, nem is nezett Nagyara, es semmit se kerdezett tole. Nagya is hallgatott. Ijedten, alazatosan nezett a boszorkanyra. Hirtelen meglibbent az ablak sarga fuggonye. Az ablak nem volt bezarva, csak be volt fuggonyozve. „Nagyon meglehet, hogy a szel mozgatta meg a fiiggonyt" - gondolta a lany, es dsszehuzta magat. Valami ott a fuggony mogott nyiizsgott, mozgott, ldkddsddott, es pityergo hangot hallatott. A viragok. A feher habokba oltoztetett viragok sulyos fiirtjei nekiverodtek az ablaknak es panaszosan gugyogtek. Kis homlokukkal makacsul lokdostek a fiiggonyt, es ramasztak az ablakra.- El innen, el innen! - kiabalt a boszorkany, toppantott egyet a labaval, meglengette felejiik a kezet, es a viragok eltuntek. Ezek a viragok teljesen ugy neztek ki, mint a derus, piciny csecsemofejek. Hogy meg ne haljon felelmeben, a lany osszeszoritotta a ter det, ranyomta az oklet, es felszegte az allat. Eszebe jutott: „Azert vagyok itt, hogy Vitykanak, az en katonamnak bajt hozzak a fejere. Ezt meg kell mondanom, azonnal oda kell adnom a penzt, minel hamarabb, minel hamarabb..."
