Irodalmi Szemle, 2015

2015/4 - BIOIRODALOM - Weiner Sennyey Tibor: Fehér Orr (novella) / BIOIRODALOM

amikor azt mondta: „Kedves Darvell Agoston, on egy igazan kiilonleges eset" - akkor, bar nagyon vagytam a „keket", elkaptam a kezet. Lattam, ahogy felhokol, es megdobben, majd elvigyorodik es segitseget ker. Vartam par masodpercet, amig a szeme a szemembe teved. Tudtam, hogy meg fogja erteni pillanatok alatt, hogy a sajat esti gyogyszereimet hogyan kevertem bele a szomoru apolok vizebe. Tudtam, hogy meg ket masodpercem van, hogy felmerje, senki sem jon neki segiteni az osztalyrol. Lattam, ahogy a sarokba felszerelt biztonsagi kamera tele viszi a tekintetet, aminek drotjat mar hetekkel korabban egy szinlelt rohamomban elragtam. Tudtam, hogy soha nem fogjak megjavitani, ahogy ez a hely nem is arrol szol, hogy a dolgokat helyrehozzak, hanem arrol, hogy meg tovabb rontsak. Ekkor jutott csak eszebe az a korabbi roham, a kar, amit okoztam, es az elmulasztott javitas. Megvartam, amig visszanez ram, majd megszolaltam: „igazan kiilonleges eset". Csak ezutan forditottam meg a fecskendot, es toltam tiszta erobol a tut a szemebe. Mielott feliivolthetett volna, befecskendeztem neki a „keket". Remegve kiteriilt. A tobbieket nem is kellett kesztetni. Apolok es foorvos nelkiil is elindultak az udvarra szokasos halaltancukat jarni, nekem csak fel kellett vennem az egyik apolo kopenyet, es nyiltak a kapuk maguktol. Bealltam a halaltanc legelejere, es ahelyett, hogy korbevezettem volna oket, egyenesen a beomlott lejarohoz vittem a minddssze hat-het fosre csokkent tarsasagot. Eszembe jutott, hogy amikor felebredtem, meg haromszor, negyszer ennyien lehettiink. Elkezdtem felredobalni a koveket, es kertem oket is, segitsenek, csinaljak utanam, de ok vagy ugrandoztak, vagy a nyalukat csorgattak, vagy csak remegtek.

Egyediil az egyikiik, akit magamban Medvenek hivtam, hiszen akkora volt es olyan szoros, mint egy medve, guggolt mozdulatlanul, meg akkor is, amikor elkezdett zuhogni az eso. Ekkor hallottam meg, hogy a romok alatt hogyan ugat fel O. Megdermedtem. Hirtelen a hatam mdgott valami embertelen iivoltest hallottam. Medve volt az. Zokogott. Felrelokte a felhalottakat az utbol, es anelkiil, hogy ramnezett volna, hihetlen erdvel szorni kezdte a koveket. Egyiitt bontottuk most mar le a romot, mig vegre kicsiny res keletkezett, ezen a kicsiny resen keresztiil huztam ki Ot. Olyan koszos es kormos volt, hogy alig latszodott eredeti szine, talan csak az orranal... az orranal, ami nem sapadt volt, hanem valoban feher. Ezt a feher orrat dugta oda hozzam, es nyalt rogton arcon. Medve ott magasodott felettiink, es fogalmam sem volt, hogy most mi lesz, mert meg mindig hdrgott, meg mindig zokogott. Kis idd utan megnyugodott, leguggolt, es rank bokott: „Kutya", csak ennyit mondott.

A haboru eppen akkor erte el a korhazat, amikor a foorvos verzo szemmel es ket or kisereteben kirontott az udvarra. Harom talalat is erte a korhaz epiiletet, amelyen egy hatalmas res keletkezett, egyenesen a kiilvilagra. Medve a harom robbanas utan ismet rank nezett, es megint csak annyit mondott: „kutya". Es aztan elindult a kozelgo foorvos es a ket dr fele. En pedig mindent ertettem, fogtam a kutyamat, es a bomba iitotte res fele rohantunk. A romokon masztunk, mindketten, egymas mellett, egymast tamogatva. Kifele. Kifele ebbol az egesz rettenetbol, ki ebbol az egesz borzalombol. Ahogy visszapillantottam, lattam, ahogy Medve elobb letepi az egyik dr fejet, majd a masikkal kezd el verekedni. Lattam, ahogy a foorvos kihuzza a fejetlen dr pisztolyat, es negy-ot lovessel, nagy nehezen leteriti Medvet. A kutya, nevezziik Feher Orrnak, hiszen igy ismertem meg, kozben vadul rangatni kezdte szakadt ruhamat, mint aki jelzi: tovabb! At a romokon, tovabb!