Irodalmi Szemle, 2015

2015/4 - BIOIRODALOM - Weiner Sennyey Tibor: Fehér Orr (novella) / BIOIRODALOM

Egeszen addig, amig ennek, igen, pontosan ennek a kis romnak a falahoz nem doltem. A nyalam csorgott, dsszehugyoztam magam, fogalmam sem volt, hogy ki vagyok es mi vagyok, valoban emberanyagga valtoztattak.

Mi mentett meg? Mi inditotta el bennem ezt az egesz bruit tervet? O. Ahogy ott iiltem, egy kicsiny resbol, magam sem tudom, hogyan lehetseges ez, de kidugta az orrat. Feher orra volt. Feher, es nem sapadt. A kezemhez ert. Nyuszitett, es en elsirtam magam. Ez a siras iitott akkora rest, hogy a lelkem, ami addig csak lebegett felettem, most, mint egy villamcsapas, visszaterjen belem. Nem latta meg senki. Senki. Azonnal ereztem, hogy ezt, Ot titokban kell tartanom.

Napra napok jottek, es en visszaeltem a szomoru apolonok bizalmaval, eljatszottam, hogy nem vagyok mas, csak emberanyag, mert azt akartak latni. Mar lattam, hogy a „keket" nem keriilhetem ki, csak a tobbit. A „keket" mindig 6 adja be, a foorvos, es figyel, resnyire huzott szemmel figyel, hogy elkezd-e hatni. Es mindig elkezd. Valamennyi ellenallast sikeriilt legbeviil felepitenem, de be kell vallanom, hogy mar varom a „keket". Aztan jon az udvar, ott a halaltanc korbe, vegiil lezengiink a poros, szmogos, fiistos levegbvel pacolt hatalmas udvaron, a sapadt romok kbzott. Es en mindig ugyanahhoz a reshez iilok vissza. Zsebembe azott kenyercsiicskoket gyurtem, gombocca passzirozott etelt, elore megragott almat. Senkinek sem tunt fel, hogy kerodzok, sot meg meg is dicsertek, hogy milyen „kiildnleges eset vagyok". Aztan ezeket a galacsinokat elokotortam a resnel, ahol, valahanyszor odakucorodtam, mindig kidugta az orrat. A feje alig fert ki, de az etelt be tudtam neki nyomni. Senkinek nem tunt fel, hiszen a tobbi „emberanyag" nalamnal sokkal kiilonosebb dolgokat is muvelt mindennel, amihez csak hozzaert. Elofordult, hogy az udvar kozepen kaptak rohamot. Minden elojel nelkiil kepesek voltak rohamot kapni a zuhogo esoben. Volt, aki az egbe ugralt, volt, aki megette a foldet, es volt, aki sajat arnyekaval kdzbsiilt. Es ezek meg csak az enyhebb esetek voltak. En egy godbrbe etelt dugdostam, es a kivalo foorvos ebben nem latott semmi kivetnivalot. Sot, megjegyezte, hogy „kulbnleges eset vagyok", aztan benyomta a „keket". Egy ido utan meg jobban kitisztult a kep, es nagyon vigyaznom kellett. Megertettem, hogy valahol vagyok, ahonnan valahova el lehet, sot kell mennem. Honapok telhettek el kozben, es en egy nap tobbre vetemedtem, mint addig barmikor. Felkeltem ejszaka, kimentem az udvarra, eljartam haromszor a halaltancot, mar csak megszokasbol is. Aztan vartam. Vartam, hogy jonnek ertem, de semmi. A haboru zaja akkor mar egyre hangosabb volt, mintha egyre kozelebb dolnenek le azok a falak. Elmentem a romomhoz, a resemhez, leiiltem. Vartam, de csak a feher orr jelent meg, szimatolva es vakkantva egyet. Eloszor hallottam a hangjat. Elsirtam magam. Ekkor, a masodik siraskor tert belem vissza a szellemem. Mar tudtam, ki vagyok, es volt nehany, alig megragadhato, foszlott emlekem. Elkezdtem keresni a rom alatti pince bejaratat. Amikor megtalaltam, lattam, hogy beomlott. Hogy O ott benn epp oly rab, mint en itt kinn. Odakusztam a reshez, es minden felelem nelkiil bedugtam a kezem. Egy nagy nyelv kezdte nyalogatni, es kozben suru vakkantasokat hallottam. Kihuztam a kezem, es beneztem. Ket fenyes, sotet szempar csillogott vissza ram. Megertettem, hogy arra ker: mentsem ki innen. Mentsem vegre meg. Szabaditsam ki.

Napokig tartott, amig reszletesen kidolgoztam a tervemet. A csempe alatt gondosan gyujtdttem a be nem vett gyogyszereket, es a foorvos utolso latogatasanal,