Irodalmi Szemle, 2015
2015/4 - BIOIRODALOM - Weiner Sennyey Tibor: Fehér Orr (novella) / BIOIRODALOM
BIOIRODALOM Weiner Sennyey Tibor Ft? t t T? T? O R R JbmJ «Aw mIk iJiiimjB HMM JL «*■ A n!m A Itt ebredtem az Intezetben. Nem volt elotte, csak utana. Csak az ebredes utan. Pedig nagyon reg itt lehetek. Napok es honapok, evek vagy evtizedek ugy szallnak, mint a megragadhatatlan emlekek arrol, hogy valaha voltam valaki, valaki, akit ismertek, akinek ismerosei voltak. Valaki, aki valahova hazament, es ahova hazament, oda dnszantabol ment. Ha az ajto bezarult, akkor en magam zartam be, s a kulcsok nalam voltak, nem pedig az ordknel. Nem jartak kdruldttem orvosok es apolok sapadt feherben, mint a kora hajnali almok, melyek arrol meselnek, hogy volt valaha masik eletem is. Masik, amely tobb volt es jobb, mint itt, ennek a fergetegnek a gyomraban. A varos szarazat es voroset kohog a bortonre, amit ezek itt korhaznak hfvnak. Korok haza, mely korokat ok oltjak belenk. Az udvar kozepen kiszaradt fak es romok. Valahol haboru lehet, mert idehallatszodik a diibdrges, de oly tavoli, mint a lepesek, amiket azutan hallok, hogy belottek ismet verembe a kek merget. „Ma kek" - mondja felettem egy hang, es en nem emlekszem, hogy valaha masmilyen szinu left volna. Pedig lehetett. Lehetett sarga, piros, zold vagy lila. De ezekre a szinekre epphogy emlekszem. Itt minden sapadt szinu, megmagyarazhatatlanul sapadt. Nines tiszta feher, nines valddi feny, csak a fiistos felhok mogul sapadtan ballagd nap es a folyosok es termek plafonjan sapadtan villodzd neonok. Miutan a „kek" vegigaramlik bennem: kivisznek az udvarra, a tobbiekhez. Korbeallitanak, egymas vallara kell hogy tegyiik kezeink, es ugy kdvetjiik a masikat, mintha vakok lennenk. Van is kozottiink mar jo par vak, azt mondjak, ok legalabb mar nem latjak a sapadt szint, nem latjak, ahogy az orvos rajtunk vigyorog, nem latjak az apolonok szomoru arcat. Egymas vallara tessziik a kezunk, es igy megyiink korbe a hatalmas udvaron. Halaltanc ez, en tudom, halaltanc, amit a fiiggony mogul vezenyel a foorvos. Nem nezek fel, nem is pislantok oda. Legutoljara, amikor ugy veltek, hogy ebren vagyok, megketszereztek az adagom, es hetekbe telt, mig ujra magamhoz tertem. Lelkem lebegett a halaltancban vonaglo testem felett, es igy kiviilrol pontosan lattam, hogy mi tortenik veliink. Aztan lassan, nagyon lassan, nehany mozdulattal elnyertem az egyik szomoru apolono bizalmat, es megengedte, hogy az esti gyogyszereket magam vegyem be. Eleinte bevettem, aztan mar nem, csak ugy csinaltam. Korbejarunk haromszor az udvaron, majd szabadon engednek. Botladozunk, leiilunk. Van, aki rohamot kap. Hagyjak. Ez az udvar az 6 kiserleti terepiik. Most nezik, vigyorogva nezik, hogyan dolgozik a „kek". Rajtunk kiserleteznek. Hallottam, amikor az egyik orvosnak azt mondta a foorvos, hogy „jo kis emberanyag". Mi itt „emberanyag" vagyunk. Egesz delutan erre a nagy udvarra kiengedve. Nehany romos haziko, regi szervizepiiletek, kozepett egy kut, szaraz fak es autoroncsok. Nem, nem voltam mindig ilyen, nem is ismertem fel a kornyezetem, a gyogyszerektol, a „kektol" viziok gyotortek, masik vilagokban jartam. Nem lattam oket, sem a sapadt orvosokat, sem a szomoru novereket, sem a tobbieket, sem pedig a foorvost. Nem lattam senkit es semmit.
