Irodalmi Szemle, 2014

2014/10 - Tóth László: A szövegember (önéletrajzi beszélgetések)

mutattak, s végül be is kerültek a „trilógia” valamelyik kötetébe). S a történetiség kedvéért álljon itt még egy ismeretlen adalék az Istentelen színjátékkal kapcsolatban: bár a kötet 1983-ban jelent csak meg, az már 1981 elejére készen volt, és kéziratát 1981. március 14-én leadtam a Madách Kiadóba, melynek eredetileg 1982-ben kellett volna napvilágot látnia, tehát ugyanabban az esztendőben, mint Tőzsér Adalék a Nyolcadik színhez című, a költő pályáján fordulatot hozó kötetének, de a körülöttem mesterségesen keltett, politikai indíttatású hisztéria következtében az Istentelen... - a címével is előrevetített - istentelen pályát futott be, s megjelenése kényszerűen egy éves késedelmet szenvedett. Azt a látszatot keltve, mintha költészetem e kopernikuszi fordulatával - vö. ugyanis e kötetem verseit a megelőző Átkeléséivel - Tőzsért követtem volna, jóllehet a váltás, a nagyjából azonos felismerésekre épülő poétikai fordulat igazából párhuzamosan, hozzávetőleg egy időben következett be mindkettőnknél.

Érdekes viszont, hogy Nezval és a poetizmusa s általában a két világháború közötti cseh modernizmus viszont valóban nem igazán fogott meg (az abszolút sírásó „örökbe fogadása” ellenére sem), még Frantisek Halas sem, bár elismerem, igen fontos költő; érdekes mód viszont a később Nobel-díjjal jutalmazott Seiferttel már nemigen tudtam mit kezdeni. A második világháború utáni időkből azonban annál többen magukkal ragadtak, s nemcsak az 1956 után meglovasodottak, hanem a még 1945 előtt induló, de jobb formájukat már csak a háború után kifutók is: a sor elején természetesen Vladimír Holannal, Jan Zahradnícekkel, sőt Jirí Kolárzsal, de még Ivan Blatnÿval is - ők tényleg nagy formátumú, európai - ha nem világköltészeti - rangú jelenségek. (Holanon kívül nagy részüket a magyar olvasó, sajnos, máig nem ismeri eléggé, bár Zádor András antológiái, illetve a Vörös Istvánnal közösen válogatott és szerkesztett, Akhilleusz és a teknőc című kötetünk - melyben elég nagy teret kaptak - ösztönözhette volna valamelyik magyar kiadót, fordítót, hogy önálló kötettel mutassák be őket [is].) Az 1956 utániak közül - itt most az 1956. évi szovjet pártkongresszusnak a cseh társadalmi, illetve köz- és művészeti életben is nyomon követhető felszabadító hatására új lendületre kapókat vagy az ezután indulókat, fórum(ok)hoz jutókat emelném ki - mindenekelőtt az orvosi Nobel-díjra is többször jelölt kutatóbiológus, Miroslav Holub költészetét tartottam a magam számára útjelzőnek (Interferon, avagy A színházról címmel tőle is kiadtunk egy válogatást Vörös Istvánnal a boldog emlékezetű Deák László Orpheuszánál), de én még Milan Kunderát és Jirí Sotolát is hamarabb ismertem meg költőként, mint ahogy jelentős prózaírókká váltak volna. Nem mindenre kiterjeszthetően, de azért összefoglalóan, míg költői eszmé- lésem idején, pályám kezdetén alkotói magatartásomat abban a paradoxonban lehetne megragadni, amit Gintli Tibor és Schein Gábor irodalomtörténete úgy fogalmazott meg (Grendel irodalomtörténetéből idézem), hogy „A hagyomány folytatásának módja az elárulás, a más- képpen-értés” is lehet. Ennek értelmében korabeli verseimet elsősorban a symposionista Tolnai Ottó(ék) nyomán egyfelől a „mű autonómiájának”, „konkrét, önmagára utaló teljességének”, „a kép, az írás és a hang együttműködésének” (Görömbei András kifejezései), másfelől pedig az amerikai beatköltészet világgá tágult, a világot maga alá rendelő szubjektumának, a világot magával sodró önmondásának a kettőssége határozta meg. Később, a lengyel ún. „háborús nemzedéktől”, Rózewiczéktól, Herbertéktől, Grochowiakéktól - de még Sliwiakot is idevehetem (ő sem ismert magyar nyelven és körökben) és „A mindennapok költészete” cseh paradigmaváltóitól elsősorban a felülnézetet, az ironikus történelem-, társadalom- és önszemléletet építettem magamba, míg Holantól a versbéli csendek, kihagyások, a nyelvtani