Irodalmi Szemle, 2014
2014/10 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Ardamica Zorán: Válság(ok) termékeny amőbája (Németh Zoltán A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája című kötetéről)
ÍZLÉSEK és pofonok 7 Tervezett, irányított eljárás értelmében további kérdéseket vethet fel, mivel - s ez a kötet szövegéből kiderül - egy-egy itt leírt „stratégia” sem tekinthető átjárhatatlan- nak, zártnak, feltörhetetlennek, sőt nem is mindig konkrét eljárásokat, írói módszereket, hanem gondolkodásmódokat, ideológiákat, elveket takar. 8 Durisin, Dionÿz: Összehasonlító irodalomkutatás. Tálasi István ford. Budapest, 1977, Gondolat. 9 Németh Zoltán: i.m. 13. 10 Korábban erre már Szirák Péter felhívta a figyelmet, ő a posztmodernizmus heterogenitását megragadó elméletek többféleségével kapcsolatban használja a „konstrukciós kísérletek” és „a posztmodern régiói” fogalmakat. Szirák Péter: A magyar irodalmi posztmodernség. Debrecen, 2001, Kossuth Egyetemi Kiadó. 28. " A három stratégia tárgyalásakor fejezetenként egy-egy bekezdést szán a szerinte az adott stratégiához tartozó világirodalmi művek felsorolásának. 12 Németh hármas tagolásában teljesen logikusnak tűnne egy olyan hipotézis, mely szerint az Iskola a határon c. mű megjelenésének évszáma (1959) alapján akár előfutára lehetne sok külföldi vagy akár világirodalmi írói attitűdnek, eljárásnak, melyekkel ma a posztmodernséget írjuk le. Ilyen kölcsönhatások, mechanizmusok szinte egyik irányba sem kerülnek érdemben szóba, noha van a kötetnek irodalmi fordítással - kicsit más szempontból - foglalkozó fejezete (tehát a szerző tökéletesen tisztában van a fordítás - mint az irodalmi kapcsolat egyik lehetséges típusa - fontosságával a hatások és a kánonképzés tekintetében). irányzat, de már több, mint eljárás, metódus, megszólalás. Több a technikánál, kevesebb egy irányzatot definiáló konzekvens rendszernél. S mivel az időrenddel is gondok vannak, szakasznak sem tekinthető. Nem mintha a stratégia7 kifejezőbb és pontosabb lenne a felsoroltaknál, ám legalább relatív jelentéssallang-mentessége miatt képes utalni a tárgyalt szegmensek (a szegmens és a szegmentáció például D. Durisin komparatisztikája8 miatt nem alkalmazhatók itt) e köztes állapotára. Valószínűleg a még nem létező történelmi távlat ad majd ötleteket pontosabb terminus megalkotására. A terminológiai probléma megoldására vonatkozó törekvés arra utalhat, Németh - ez kötete további vitathatatlan érdeme - tudatosítja és a továbbiakban (az egyéb fejezetek elemzésein kívül főként angolszász és amerikai importból származó) érvekkel támasztja alá, mennyire tarthatatlan a magyar irodalomtörténet „monolit”9 posztmodernfelfogása. Egyes elméletek (Foster, Bertens, Hutcheon stb.) bevonása által arra szintén rávilágít, hogy a külföldi posztmodernfelfogások, -definíciók nem csupán nem monolit képződményként látják e művészi és társadalmi fenomént, hanem annak belső tagolása(i) sem probléma- és ellentmondásmentes(ek).10 Ezért némileg nehezen értelmezhető, hogy közben a szerző a posztmo- dernt (helyenként megfontolandó lenne inkább irodalmi posztmodernséget írni), azaz a világirodalom posztmodern „szakaszát” mintha egységesnek vélné. Nem problematizálja és nem tematizálja a nemzeti irodalmak és a világirodalmi kánon közötti - az időben jelentkező, időrendiségükben érdekes - fáziseltolódásokat és interakciókat, de minimum egyirányú hatásokat, s nem tér ki az egyes nemzeti irodalmak (bizonyos nemzeteknél nincs is posztmodern irodalom), köztük a magyar irodalom sajátosságaira és a társadalmi háttérre. Mintha a posztmodern begyűrűzése Magyarországra és a határon túli magyar irodalmakba! !) automatikus és gördülékeny lett volna, s nem függne ma is művészi, társadalmi, politikai történésektől. Az sem derül ki, lát-e Németh kölcsönhatásokat magyar és nem magyar irodalmak között.11 Belső, genetikus fejlődés vagy kontaktusok, átvételek, hatások, tehát befogadás révén lettünk-e posztmodernek? Jogosan lehetne feltenni a kérdést:12 Ottlik Géza tanulta-e vagy feltalálta a posztmodernt? És esetében milyen előzmények 76
