Irodalmi Szemle, 2014
2014/10 - Kittler, Friedrich, A.: Drakula öröksége 2. (tanulmány, Benkő Krisztián fordítása)
mer vágni az agykutatásba, és meglékeli Renfield koponyáját. így keltett az egyik első agykutató nagy felhajtást. De persze nem azért, hogy megmentse az őrültet, hanem hogy egy haldokló utolsó órájában megvizsgálja a nyelvi képességeit. Annak köszönhetően, hogy Renfield önkívületbe esett, de meglékelt aggyal is beszél, feltárul talán az egész igazság. Még „azok a kísérletek, melyek a természetet - az idegrendszer megbetegedéseit - megismertetik velünk”, is hasznosak, még akkor is, ha ennek a természetnek Drakula is része. Azt nem szabad elvárni, hogy az agy sebészeti vizsgálata szabványt tud készíteni a tudat transzcendentális befogadókészségére, és ez a nyelv felett rendelkezni tud. Az ő diskurzusuk, éppen ellenkezőleg, fonográflemezként forog, ahol nem lehet kijavítani az olvashatatlan részeket, és a tűt mindig vissza lehet tenni pontosan ugyanoda. A beszélőgéppé vált Renfield csak megerősíti ezeket a problémákat, amikor beszámol a teljes igazságról - hogy Mina Harker egy vámpír nőszemély lett. Ezzel a hátborzongató lékeléssel az orvosok nem álltak le és nem számított többé az orvosi eskü. Renfield nyugodtan el is vérezhet a műtőasztalon, mert az orvosok szívszerelme ágyához akarnak közelebb kerülni, hogy megfigyeljék, hogyan vette rá a fekete árnyék a vérszívásra. A jelenet, melyben a nemi szerepek felcserélődése folytán kialakult női orálszadizmust specialisták vizsgálták, különös tekintettel arra, hogy gépírás közben ringatózik az anyamell. És mégis csak keresztülfutnak rajta az információk. Azóta, hogy a gróf bekapcsolta az eleven asszonyt a véráramba, a vadászok eggyel több hírforrásra tettek szert. A gyorsíróból hisztérika lett, ami a hipnózis hatására szerencsétlenséget hoz Drakulára. A vadászok kénytelenek a neurotikus forrást is ugyanúgy meglékelni, mint a pszichotikus forrást, Renfieldet. De amíg a neuropszichológiában a gyógyíthatatlan és az elvérző betegeken agyfúrást végeznek, a hipnózis a női és gyógyítható betegek leikével foglalkozik. Van Heising ismét libi- kókázik a tudományos és az analitikus diskurzus között, Broca és nagy példaképe, Charcot között. A gróf az utolsó ötven koporsójával, melyekre rettentő szüksége volt, a beszédes nevű „Katalin cárnő” révén
