Irodalmi Szemle, 2014
2014/10 - DOBOS LÁSZLÓ ÖRÖKSÉGE - Dobos László öröksége - az Irodalmi Szemle körkérdése. Válaszolnak: Kulcsár Ferenc, Tóth László, Tőzsér Árpád, Varga Imre
DOBOS LÁSZLÓ ÖRÖKSÉGE Ezeken az oldalakon már elmondtam egyszer (azóta valószínűleg többen is elmondták), most újra elmondom: Dobos László távoztával véget ért egy korszak a szlovákiai magyar irodalomban. VARGA IMRE Megköszönve a körkérdéseket, a körbizalmat, írom máris. Az élő működési formák, újmagyarul: a struktúrák megtartásához nemcsak a lélek, a lelkesség szükséges, de a biztos társadalmi, anyagi keretek is. A „fenntartás” számomra nem a meglévők szolgálata, nem is kamaszos ellenállás, hanem megújulást, továbblépést jelent. Semmi sincs véglegesen a helyén. Még a saját halottunk sem. Amink van, eltűnhet bármikor. A kész sincsen készen. Ez itt írás közben is többször kiderül. Amíg vagyunk, amíg kapunk erőt és hitet hozzá, a romok mellé újra menedéket rakhatunk. Azt káprázva, hogy a cselekvő mi vagyunk. Pedig dehogy! Ez csak a köz-önzés átkos hiúsága! Mert valami személytelen, idegen erő cselekszik általam. Általunk. Pedig nem vagyunk megszállottak. Sem megszállók. Elhagyva a képes beszédet: a gazdasági kereteket, a kultúra megbecsültségét a (szlovákiai) magyarok lelki és nyelvi állapotát nézve: újra és újra alapoznunk kéne. Nem elbújni a tekintélyek mögé. Hogy se itthon, se Európában ne legyünk másodrangúak. Kisebbségiek. Gyakran látom mostanában zen gyakorlóhelyünk falán: Ha én megváltozom, velem az egész világ is. Ahhoz, hogy próbát tegyek, el kell hagynom a megalkuvást, félelmeimet; szabadon lélegeznem. Túl és innen minden okos kérdésemen. A vélt tudáson. Rácsodálkozva a teremtés örök játékára. Ez a látásmód persze irodalomszervezői, közemberi, szerkesztői hadműveletek közben bajosan alkalmazható. Sőt, az éltető hit sem mindig van jelen. Mármint a továbbjutás, az öröm és szabadság megtapasztalásának hite. Az a tér sem a (virtuális) szerkesztői szoba, ahol már nincs véleményem, becsvágyam, sem kérdéseim, sem számos örökbecsű válaszom. De beleírom magam múlandóságunkba a kérdésekre válaszoló kérdéseimmel. A fogyó népességnek, a csökkenő magyarságnak miben van hite? Miért élünk? Az igazi élethez kell-e kultúra? Túl kell-e jutnunk azon a káprázott valóságon, amit önmagunkról és a világról tudni vélünk? Vagy ez már nem a szakma ügye? Ez már nem is szép, és már nem is irodalom? Igaz, a jövőnk nem a szavainkon, az elgondolásainkon, a terveinken múlik. Hanem, hogy most merünk-e minden ízünkben szabadok lenni. Na de: elég merni csupán? Elég csak tenni/írni érte? Elég csak rendszert váltani? Elég új lapot alapítani? Elég-e az autonómia? (Az a kincs, ami most nincs.) Elég-e nézni-hallani magyar szemmel-füllel például a dzsípieszt? Nosza, cseréljük ki a forgalmi jelzőtáblákat! A valóságirodalom? Nem, inkább az irodalom valósága! Nekem ez a tetszőbb, kedves barátaim! A népben-nemzetben gondolkodás helyett tessenek inkább alanyban- állítmányban! Lehetett és volt értelme annak idején erről vitázni, érvelni az egyik vagy másik (vélt) igazság mellett. De lépjünk ennél is tovább! Mi a valóság? S túljutni persze ezen a dőre kérdésen is. A termékeny csendig. Ahonnan lehet újrakezdeni. Verset. Mondatot. Körkérdést. Életet. (Ez az azért még tőlem is nagy szó. - V. I.) A huszadik század harmincas éveiben születettek írónemzedéke a - nagy - sztálini (a naftalini) diktatúra árnyékából indult. Akkoriban - de most is - keleti, közép-keleti tömbben (míg magát Európaként kelleti) már élni is tereh. Csehszlovákiai magyarnak 11
