Irodalmi Szemle, 2014

2014/1 - Varga Imre: Reggelnapló 10. (próza)

A világunk részleteiben való időzés nem tesz szétszórttá, darabossá. Az igen csúcsára s a nem völgyébe ugyanaz az erő mozdít. Ha pusztán csak akarod, elveszted rögtön. Keress, hogy megismerd, s ha megismered, megszereted. Ne is keress, ha szereted a mostot, máris jelen van. A vélemény, a minősítés, a civakodás viszont kettéosztja, kettévágja, ami élő.

Képekkel zsúfolt álom. Túlcsordul, leszivárog a félálmok, a képzelgés, az ábrándok rétegébe. Nyitott ház ablakában leng, csapkod a függöny a huzatban.

Pislogok a fényben.

Napközben is meg-megállni, hiszen a köznapi tudatállapotom is csak álom. Mert nem látom tisztán, ami van. Most éppen tudattalanul sodor egy érzés. Történnek bennem a képek, és ellepnek egészen.

Győzelem, mondhatom-e, kishitűségemen. Amikor tegnap új verseim legépelése után olyan ellenszenvvel gondoltam a megjelentetésükre, hogy kis híján összetéptem őket. Hol van belőlem a régi hiúság, becsvágy? Talán épp ebben! Ha tökéletesnek tartanám, amit írok, amit közvetítek, mért is lenne gond, hogy közük vagy sem őket. iiALázat!^

A napló akkor nyitott a világ felé, ha elengedem magamat. Fontos-e, hogy számon tartsak mindent, tartozik vagy követel alapon? Az érzelmek, gondolatok sokszor csak bogáncsként rámtapadnak. Mért viseljem hát rendjelként őket? Sokszor a káprázott önmagámmal bajlódva nem lesz szavam arra, ami nálam mélyebb, erősebb, állandóbb. Túl, túl, mi van a történeteimen túl? A gondolat, érzés mindig idejében bukkan fel, de ezek csupán a várkapura vésett díszek, indák; az erősség nem ettől lesz biztos, bevehetetlen.

A várkapu, amelyik nincsen. Belépni oda, ahol már vagyunk, de álmaink, ábrándjaink, szerepeink elterelték róla figyelmünket.

Amíg a naplómnak csak én vagyok a hőse, kezdeni újra és újra, s feltörni mindazt, amit enyémnek, sajátomnak, burkomnak vélek, hadd szivárogjon be a világ. De hát a világ bennem van. Nincs honnan hová szivárognia. Ahol éppen van, megelevenedhet. A szavak is világosak, világítanak, ha hagyom őket. Ha ismerem őket. Az jelzi a küszöbállapotot, hogy köztem és mások között ajtó, átjáró van; ámde ez az átjáró csupán látszat. Nagyon erős káprázat. Ettől a napi jajgatásom, a végeláthatatlan szenvedés.

Hadd lássam az ürügyeimet, de azért vigyázó szememet az egészre vetve. S ezt túl feszesen, csak akarattal lehetetlen, mert kifáradhatok vagy belealhatok az állandó ajzott - ságba. De léhán se megy, mert akkor átszundikálnám a nap minden fényes pillanatát.

Nem hallanám, mikor a körte megszólal a fán, s hiába mondaná, nem találna hozzám a rózsa illata.

Az emlék a zsigereink s a csillagok között mégis hazaér.