Irodalmi Szemle, 2014
2014/1 - Varga Imre: Reggelnapló 10. (próza)
Ezzel a valószerű beépül a másodszor teremtettbe, a megálmodott, elképzelt helyszín a mindennapoktól lesz valóságosabb. A személyes hang, a közvetlenség a krónikában világosságot, emberi melegséget adhat. A szembe szomszédban pöfögő fűnyíró kistraktor undok ritmusára Pilinszky hiúságról írt gondolatai jutnak eszembe. Hisz a traktora ülésén gubbasztó festett hajú nő több figyelmet szán a kert füvére, mint a gyermekeire. A hiúság kedveli a luxust, a mesterséges kertek geometrikus „örökkévalóságát”. A hiúság nem adja alább: önnön létének kívánna eleven szobra lenni. A hiú ember üres, akár egy szobor. Fetisizálja magát, s valóban tárgy lesz belőle, önmaga céltalan és lélektelen bálványa. A luxus a nihilnek legmagasabb árfolyamon jegyzett valutája.- Anya! Anya! - kiáltja torkaszakadtából a kislány.- Nem hallok semmit, hiába mondod. S nem állítja le a motort, nem száll le a nyeregből. Fireg-forog tovább eszelősen, zörögve, brummogva, mint egy hatalmas műbogár. Az ember, az ember a legnagyobb kártevő. „Számomra - írja Pilinszky -, épp a személyesen túli lett a legszemélyesebb. Annak megtapasztalása, hogy épp a személyes határok átszakadásával tapasztalhatom meg egyedül önmagamat.” * Minden kis részletben az egész tágassága. Jó megélni magamat nyitott térben, a végtelen álomban, a lehetőségek teljében. Ettől az énem már nem az az én; s nincs mitől félnem, elzárkóznom. Hallgatni figyelemmel a lánc végén csaholó kutyát, a kakasok kukorékolását a szomszédban és messzebbről is; s észrevenni a csendet a hangok közt, majd bennük is. Jó látni, hogy a csend adja a hangok terét, tágasságát. A hallgatás, a beleoldó figyelem, ami az ént egyként tapasztalja meg; a tudatba minden beolvad, az önátadás is része a teremtésnek, ahogy a tárgyak, mozdulatok jelei, beszéde is. Az ürességtől válik láthatóvá a körvonal, s a nem-éntől lesz hiteles személyiséggé az ember. A teremtés beszéde a csend. Az ész, az okosság, a részletek megszállottja; jégtábláról jégtáblára ugrálva szerez tapasztalatot. S állandóan a lecsúszás, elmerülés veszélyétől fenyegetve. Mi, akiket nem a kopár ésszerűség vezet, nem a világban, nem a sokféleségben veszünk lakást, hanem az egyben; mindent erre vonatkoztatunk. Minden részlet az egy morzsája, annak ízét, anyagát hordozza. Minden az egyhez fordít vissza. De hová fordít engem az Egy? 72
