Irodalmi Szemle, 2014

2014/9 - Géczi János: A hang (regényrészlet)

dombokig jut, amelyeket a köztisztasági vállalat hiába próbál eltakarítani, éjszakánként, a teleplakók jóvoltából visszanőnek. Sirályok élnek a szeméthalmokon, vagy legalábbis szeretik azt a helyet, tollazatuk, hiába turkálnak a kacatok között, mindörökké fehér marad. Judith szereti nézni a sirályok röptét, nem zavarja a zajongásuk sem.

Érzékeli, valaki követi a gyalogúton. Mintha megbotlana, lehajol s hátranéz. Egy nem éppen bizalomkeltő kölyök követi, azóta járhat a nyomában, amióta elhagyta a parkot, inkább gyerek, mint kamasz, langaléta termetű, fején kötött sapka. Van, amikor az embereket követve találják meg az emberek a maguk útját, gondolja, de azért megretten. A szemétkupacok közé kanyarog föl az ösvény, mindenféle bádogroncs között, bizonyára a szemétválogatók taposták ki a maguk számára, a szemétdomb centrumáig azonban Judith nem szándékozik elmenni. Visszafordul hát, és határozott léptekkel indul az irányváltoztatásától megtorpant fiú felé. Tudja, majd úgy tud csak elhaladni mellette, hogy vagy oldalra lép, vagy megvárja, hogy a fiú utat engedjen számára. Abban nem biztos, melyik a valószínűbb, pedig erőteljes lépésekkel közeledik az elkerülhetetlen találkozás helyszínéhez, ahol döntenie kell. Azt érzi, ennek nincs kockázata, de nem jól mérte fel a helyzetét. Ráadásul a sirályok, mintha fafűrészt indítottak volna el valahol, olyan hangon kezdenek vijjogni, amitől mind a fiú, mind ő megretten. Látja a koszos ruhájú fiú tigrisszemét, amitől menten elveszik a biztonsága. De azonnal el is kapja a tekintetét, nehogy farkasszemet nézzenek.

Aztán a fiú lép oldalt. Judith, hogy melléje ér, hirtelen felgyorsítja a lépteit - vagy ettől, vagy attól a levegőtől, amelyet magával hurcolt, mint termetes, ámbár láthatatlan szkafandert, s ami a szomorúság szagát árasztja, a fiú megmoccan. Judith meglátja a fiú kezében a hosszú pengéjű kést. Noha egykor rokonszenvezett a veszélyt keresőkkel, most mégsem kedveli a helyzetet. Az izgalmat keresőket a vérük, a húsuk hajtja, szükségük van a felaj- zottságra; némileg ugyan maga is e figurák közé tartozónak tudja magát, de szereti, ha ő kontrollálja a szituációkat - sőt, ha, a szituációkat immár maga állítja elő. S most, tudja, nem így van.- Húzd le a bugyit, te szuka! - harsogja az imbolygó, utána lépő fiú, s hogy nyomatékot adjon követelésének, jobbjában megvillantja a kést.

Judith megrettenve engedelmeskedik, s lecibálja a szoknyája alól a fehérneműt a térdéig.- A bokádig! - s a fiú talpa alatt megroppan egy faág. Meginog.

Judith nem akar lehajolni, attól tart, a fiú feldönti. De a mozdulatot elkezdi, s ujja hegyével eléri a bugyija gumiját.- Persze. Ha te is letolod a gatyádat! - Judith maga sem tudja, honnan halássza elő a mondatot. És rámosolyodik a támadójára. S hogy az erőszakos fiú az igényét komolyan vegye, visszarángatná, habár sikertelenül, a bugyiját. Saját maga ügyetlenkedésétől Judith dühbe gurul.

A kést ugyan feljebb emeli a fiú, homályos szándéka kezd formát ölteni, de ugyanakkor mintha el is bizonytalanodna, s ettől Judith hidegvére visszatér. A fiú a bal kezével megoldja a nadrágja övét.- Fordulj háttal - parancsol rá. - Támaszkodj a földre!