Irodalmi Szemle, 2014

2014/9 - Ardamica Zorán: Az identitás metamorfózisa mint trauma (tanulmány)

képregény-adaptációvá silányuló, ám kiemelhető jeleneteiben fokozottan drámai V mint vérbosszú (2006) című filmjei tekinthetők a Black Swan (2010) előzményének. A rendező és a főszereplő életművében tehát függetlenül az aktuálisan bevetett műfajtól és filmnyelvtől tematikai és motivikus szinten hangsúlyosnak tekinthető a személyiség integritásának kérdése, a trauma megrendítő és őrjítő erejének hatása a szubjektumra, a továbbélés esélyeinek feltárása. A két pályán - a felsorolt filmekben - egyaránt megtalálható a test-lélek párhuzam, a materiális azonosulás, a test és lélek egymást kiváltó vagy illusztráló, paralel leépülése (vő. Kovács 2013). Nem ritkán kifejezetten naturalista módon vizu- alizálva. Kiemelendő visszatérő motívum a fentiekben a kisszerű vagy nagyszerű vágy, a vágynak való totális kiszolgáltatottság mint az önmegvalósítás annyira hangsúlyos, illetve központi megjelenítése, hogy a vágy elérésének / el nem érésének folyamata fogható fel traumaként.

A Fekete hattyú összes fontos szereplője önmagával viaskodik, illetve ők a trauma okozói. A viaskodások oka mindig az erős, folyamatosan pusztító stressz vagy egyenesen trauma. Az összes cselekményalakító karakter a Natalie Portman által megformált balett-táncos Ninával fenntartott viszonya alapján pozícionálható. Konfliktusuk kontextusában egyszerűen ellenpontozzák őt, vagy pedig saját énje kivetülései, potenciális és / vagy látomásbeli változatai. Nina személyisége önállóan szinte értelmezhetetlen. Ezért is kell a többi karakterrel folyamatosan alakítania viszonyát, megvívni csatáit. Leroy (Vincent Cassel) koreográfuson kívül Nina identitásának elemei, esetleg ellenpontjuk

minden más szereplőben megtalálhatók. Ok együtt formálják Ninát - ők együtt Nina. Nina emiatt csupán egyféleképpen szabadulhat kötöttségeitől, az önmegvalósító tökéletesség elvárásától: a legmagasabb árat fizetve.

Ezt a szabadulási, önmegvalósítási, saját identitást felépítő folyamatot, leszámítva a már majdnem közvetlen előzményként számon tartható Pankrátort, a rendező eddigi, az audiovizuális nyelv stilizálhatóságának eszközrengetegében tobzódó filmjeihez képest szélsőségesen leegyszerűsített módszerekkel viszi filmre. A történet már-már zavaróan lineáris. A kiemelten egyenletes haladás miatt nemigen van olyan jellegzetes ritmusa, amellyel gazdálkodni lehetne, nincsenek meglepetések, csak kiszámíthatóság, de ez a következetes haladás a végkifejlet felé következetes fokozást jelent. Minduntalan megerősíti a nézőben az elkerülhetetlenség, a megállít- hatatlanság, a tragédia sorsszerűségének, elrendeltségének érzését. Ahogyan sorra ismerkedünk meg a szereplőkkel, úgy ismerhetjük meg Ninát és életét, helyét, lehetőségeinek hiányát a saját, ám mások által írt történetében.

Leroy „az ördög, aki igazából nem ront meg senkit, csak ügyesen egyengeti a lány útját lelke sötét tartományai felé” (Hlavaty 2011). Leroy olvasatomban a madáchi Lucifer. Nina életét (és nem csak mint haty- tyúnak a halálát) koreografálja. Rávezeti őt a következő lépésekre. Provokálja, szembesíti múltjával, jelenével, lehetőségeivel. Ő ébreszti fel benne a fekete hattyút, a fekete oldalt, saját, vélt és élt identitásának ismeretlen és elfojtott lelki dimenzióit - ide értve elnyomott szexualitását is -, ő formálja meg a metamorfózis célját és eszményét