Irodalmi Szemle, 2014

2014/1 - Varga Imre: Reggelnapló 10. (próza)

szetbe. De a belső természetbe is, lelkünk képei közt marad az arca, szavai; és nem veszik el. Az ősöket a halandók tartják meg az időtlenségnek.

A győzelem és a veszteség is taníthat.

Az elalvás: öntudatlan felébredés az egybe.

Belátom, hogy az én sorsom az alkotás, építés. Amit eddig romboltam, pusztítottam, legyen immár építőkövem. A magam-dúló nyugtalanság, elégedetlenség is feladatom. Nemcsak az érettebb ember visszapillantása mulasztásaira, hanem megélése a nyugtalanságomnak. Ki az, aki nyugtalan? Nyilván, mikor a fogalmi válaszaimon túljutok, akkor kezdődhet valami valósabb. Megfigyelni, megérteni, de túljutni az értésen is. Ha megköt, amit tudok, ismerek, innen maradok a szabadsághatáromon. Ha ülni sem tudok nyugodtan, hanem izgek-mozgok, akkor megélem magam ilyenként, s nem valami eszményire vágyok. Nem kellemes a nyugtalanság mélyére merülni; egyre sötétebb, idegesítőbb, ellenszenvesebb; máskor viszont megtorpanok félúton, s inkább aludni, megszűnni, meghalni szeretnék. Jöjjön a kábulat, a fájdalom vagy a mámor köde! Nehogy kiderüljön! Micsoda? Milyen félelem korlátoz? Hisz a nyugtalanság belülről gyötör; ha nem azonosulok vele, akkor leszek-e gazdája? De lehet-e pusztán akarattal lecsendesülni? S erre megint csak az ülés a válasz. Hát persze, meg akarok nyugodni, s ettől még nyugtalanabb leszek, mert valami (a nyugtalanság) ellen küzdők. Itt fáj, amott viszket, s egy régi sérelem felújul, gyötör, zsibog a testem, a térdem húzódik, a hátam alsó része fáj. Évek óta ülök, s még nem tanultam meg, hogyan kell. Szerencsére! Amit megtanulhatok, gyakorolhatok: az elfogadás, a jelenlét, a figyelem, az összeszedettség. A többi adódik. Hol kellemes, áldásos, hol meg fájdalmas, gyötrelmes.

Ha választok: ellenkezem vagy ragaszkodom, ettől lesz az én pokla. De hogyan juthatok túl azon az ösztönös késztetésen, hogy a jóhoz ragaszkodom, a rossz ellen viszont küzdők, harcolok? A harc hozzáköt ahhoz, amivel küzdők.

Bugyrot váltani mozdulatlanul! Följebb kapaszkodni (vagyis: lejjebb ereszkedni), hogy helyben maradhassak. Amit keresek, attól épp a kétségbeesett keresés választ el.

Ha olvasol, valami ott-bent rezgését átveszi a versnek, és sebez, megremegtet, s a ritmusára ki-kiszáll a kék Sziromtoll-madár, most a szín mögül szikrázva szó repül; egy tárgy helyébe név kerül. A dallam itt körbejár, kitár, kimond; egy szót se már; nyelvemmel látom, hallgatom. Hol motoz éber kezem, sima a rejtelem, ujjhegyemmel ízlelem. Egy levél lehull, peregve száll, s az időben elmerül. (Székemen Elmer ül. S ilyen prózai tényékbe ütközik minden ritmusunk. Vendéged van. Beszéltet. Mint halk zenét játszó autórádió, amikor a vezető épp egy fának rohan.)

Néha azzal riogatom magam, hogy a nyugtalanságot megélni csak nyugalommal, türelemmel lehet. Máskor viszont az sejlik, hogy épp a nyugtalanság vezet el a nyugalomhoz. Érzéseink a lélek színei. Érzések, érzelmek nélkül öncsalás, szóval, képtelenség lelki életet élni, meditálni, elmerülni.

Este lett, égen és földön sötétség az úr.

(így jár mind, aki reggeli naplósorait estére halasztja.)