Irodalmi Szemle, 2014

2014/1 - N. Tóth Anikó: „A vers élni segít” (beszélgetés Fűzfa Balázzsal)

átfuttatják az egész szöveget. Az én könyveim többszörösen megfeleltek ezeknek az elvárásoknak, s a pedagógiai, az irodalomtörténész meg a dizájn lektor egyaránt elfogadta őket, szép véleményeket kaptam, nyilván nagyon örültem. Ettől függetlenül szembesülnöm kellett egy csomó felismeréssel. Ragaszkodtam ahhoz, hogy ne legyenek életrajzok. Ezt is elfogadták, tehát tévhit az, hogy irodalomtörténetet kell tanítani az iskolákban, csak nem merünk kilépni ezekből a klisékből. A könyveimben ezt szántam egy másik nagyon fontos újításnak. És nagyon sok kreativitásra módot adó feladat meg együttes, közös munkára serkentő feladat került a könyvekbe. Az általam elképzelt élményközpontú irodalomtanításnak megfelelve próbáltam meg a tankönyvsorozatot létrehozni. Miközben sose gondoltam, hogy átütő erejű paradigmaváltást hoz.

□ Pedig azt hozott.- Igen, remélem, csakhogy Magyarországon egyelőre nem fog a gyerekek 70-80-90 százaléka az én könyveimből tanulni. Azt hiszem, ez mindig inkább csak egy alternatíva marad. Ugyanis sok munkát igényel a gyerektől is, meg a tanártól is, és ehhez nem vagyunk hozzászokva. Az ember mindig a könnyebb megoldás irányába megy. Ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy megmondják, hogy ez a tananyag, ezt kell megtanulni, elmondod ötösre, és kész. Tankönyveim öt-hat éve léteznek, és úgy látom, mostanra ért el Magyarországra a kulturális paradigmaváltás szükségességének felismerése. Most kezdik szerintem látni politikai és miniszteriális szinten, hogy így tovább tényleg nem lehet menni, mert akkor elveszik az irodalomtanításból az is, ami elveszhetetlennek látszott

eddig. Jelenleg Petőfitől kezdődik az irodalomtörténet, és Radnótival zárul. Ha nem tudunk kilépni ebből, és nem tudjuk a posztmodern felé fordítani az érdeklődő tekinteteket, majd a posztmodern felől térni vissza Arany Jánoshoz meg Adyhoz, akkor lesz baj, mert teljesen marginalizálódik a tantárgy. Én mindent - a tankönyv- sorozatot, az irodalomtanítás innovációját, a közösségi versmondást - azért teszek, hogy megpróbáljam lassítani a romlást. A könyveim összességükben nem egy elmúlt kultúrának próbálnak emléket állítani, hanem egy átmenetet próbálnak teremteni a régen fontosnak tartott és ma is fontos, valamint a jövő eszközrendszerét kezelni képes kultúrafelfogás között. Azt szeretném, ha a diákok és a tanárok tudnák, hogy miről beszél a másik. Mert az irodalom segíthet abban a legtöbbet, hogy értsük egymás szavát.

□ Úgy tudom, tankönyveid okostelefonos fejlesztés alatt vannak. Teljesen korszerű eszközt vetsz be tehát.- Igen, eleve úgy írtam meg a tankönyveket, hogy egy interneten nevelkedett nemzedék számára ne legyenek idegenek, tehát a világhálóhoz hasonló képi világot, kódrendszert, eszköz- és nyelv- használatot, dinamizmust mutatnak. Hat éve nem voltak még okostelefonok. 2010 körül megjelentek, és azóta a gyerekek számára az okostelefon maga a kultúra: ami okostelefonon megy, az létezik, ami nem megy, az nem létezik. Ezért örültem annak, amikor a kiadó elkezdett foglalkozni azzal a gondolattal, hogy esetleg a tankönyveimet okostelefonos programmá fejlesztik. A tankönyvek tehát nemcsak egyszerű tapintható felületként jelennek meg, hanem mélységükben szét tudják