Irodalmi Szemle, 2014
2014/8 - Borbély András: Apokrif; A barátság; Antika; Gyermekbénulás; A harmadik képmás; Jeremiád; Az apai ág; Betyerusz király (versek)
zajunktól menekül és retteg, de visszatér még a lélegzetvételben is, pillantásunkban azzá lesz, amit látni nem ő, de mi szeretnénk, lásd, túl közel hajoltunk egymáshoz, viseltük arcát a gonosznak, szakadékok lettek arcunkon a ráncok, a föld karjai közt őszen ébrednek a tegnap még gyermekek, de nem voltak gyermekek, ilyen ősvilági lett arca mindennek, jaj, vén Mózes, szórj fényt a vizeknek, hogyan is éltünk törvénytelen eddig, késve születőkről a bőr, az átok vedlik, agyunkat szétvert Bábel romja nyomja, ki látja, milyen szomorú az ember, ki látja, mennyire ronda, mégis cserzett bőre darabkáit vakon is őrizte, hogy átnyújtsa az Úrnak, ki némán visszavette, jaj, miért viseltük arcát a gonosznak, jaj, miért hajoltunk túl közel egymás arcához, miért lettek lövészárkok a ráncok, s miért nem lehettünk végig gyermekek, ó jaj, e cserzett bőrök darabkáit most kinek nyújtsuk át, ó jaj, mi maradt mögöttünk, egy kifordított szem, ó jaj, Jeruzsálem, ó jaj, Jeruzsálem, Jeruzsálem! AZ APAI ÁG Heten voltak apámék testvérek, nagyapám meghalt rákban, mikor én négy éves voltam, archaikus réteg az apai ág, a fiatal házasok a hegy alól költöztek le a faluba, erdei emberek, meséli apám, hogy éjszaka a hegyen nagyapámat megszagolta a medve, de ő föl se ébredt, aludt nyugodtan tovább, unokatestvéreim meg, akik a Fenek
