Irodalmi Szemle, 2014

2014/8 - Borbély András: Apokrif; A barátság; Antika; Gyermekbénulás; A harmadik képmás; Jeremiád; Az apai ág; Betyerusz király (versek)

Egy nagy öreg hegy volt az apai nagyanyám, ugyancsak Borbély a leánykori nevén, az öregebbek még mindig emlékeznek, milyen lelkesen ordította a szent énekeket a misén, végül megvakult és évekig feküdt és imádkozta a rózsafüzért, újra és újra elsuttogta a titkokat, ószövetségi hit volt az övé, ismerte az átkok erejét, használta is, és talán soha nem bánta meg, hogy kitagadta legkisebb lányát, aki mégis a leghűségesebb örököse ennek a hitnek, és az arca is egészen olyan, megérdemel egy jeremiádot, olyan volt, mint az Öreghegy, ahol kétoldalt vadsövény rejti a még mélyebb rejteket, ércfonal vezet, megbúvik a vad és csak a sötét kortyolgatja a még mélyebb sötétek levét, látod, a testeket súlyosan kötik a gyökerek, ásványok, és csak otthontalanság lakik az idegen anyagban, hol nincsen szerves és szervetlen, a nedvességben nagy szomjúság munkál, s az érintetlenség mélye, mint a fölbuggyanó forrás, magával hozza önnön sivatagát, terem a semmi szüntelen, s most neked jutott, hogy magányát megnevezd, de mit tehetsz a letört ágacskával, mely neked épp úgy vágyakozik és szomjas, mint elveszett gyermek a sokaságban, gondozd, mi élő, a holtakat temesd el, hisz nem kifürkészhető szíve az Öregnek,