Irodalmi Szemle, 2014
2014/8 - NÉV-ÉRTÉK - Petres Csizmadia Gabriella: Hogyan is szólítsam meg magam...? (tanulmány)
nem - sokarcúságának köszönhetően - önmaga számára is egyre kiismerhetetlenebbé, töredezettebbé és szétziláltabbá válik (Bókay 2008, 33-65). A szétszóródó én-tapaszta- latból eredő különböző ön-megszólítás és megnevezés ön-eltávolodási tendenciákat eredményez az önéletíróban, ami akár identitásalakító szereppel is bírhat. Dobos István megfogalmazásában „az emlékező a fölidézett én színrevitelével alakítja ki identitását, s ennek éppenséggel az az alapvető feltétele, hogy távolságba kerüljön önmagától” (Dobos 2005, 15). Robert Park szerint a töredezett és rejtélyes személyiség egyszerre többféle álarcot is magára ölt, amely a tudatos szerepjátszás eljárásait mozgósítja, Erving Goffman értelmezésében pedig ezek a szerepek nem csupán a személyiség elengedhetetlen alkotóelemei, hanem egyben a külvilág számára nyújtott identifikálás eszközei is (Goffman 1999, 26). Az önelbeszélés során a szubjektum tehát nem a „nagybetűs Én-t” kívánja rögzíteni, hanem a személyiség sokarcúságát próbálja feltérképezni, és az önmagához való viszonyrendszerét, vagyis a sokféle identitásához, társadalmi szerepeihez fűződő viszonyát szeretné feltárni, amit az önartikuláció igényétől és a kontextustól függően többféle névvel jelölhet. Ezt figyelhetjük meg az én-szövegekben használt önmegnevezések változatossága esetében, vagyis a becenevek, álnevek, a család- és utónévhasználat megválasztásának kavalkádjában, illetve az önéletíróra ragasztott megnevezésekben, névkiegészítő elemekben, amelyek az én szerepvállalásait tükrözik, és a szubjektum sok- arcúságához illeszthető neveket gyűjtik egybe - ide elsősorban a társadalmi szerepkörökhöz tapadó megnevezések, illetve az én-írót megbélyegző ragadványnevek tartoznak. A társadalmi szerepkörök önértelmezést meghatározó jellegéről tanúskodik például Simon de Beauvoir önéletírása, aki Egy jóházból való úrilány emlékei (Beauvoir NÉV-ÉRTÉK 1961) címmel adta ki szövegét. A címben az önéletíró elsősorban a társadalmi elvárások indukálta úrilányi szerepkör beteljesítőjeként határozza meg önmagát, személyes identitásának fő alkotóelemeként tehát elsősorban származásának meghatározó erejét emeli ki. Az ön-megnevezés ironikus modalitását több kijelentésével is alátámasztja, és önmaga úrilányként való megszólítását az előre megszabott társadalmi szerepétől való idegenkedés jeleként értelmezi: „A kép, melyet a gondolkodni-tudás határán magamról alkothatok, a boldog, eléggé önhitt úrilányka képe” (Beauvoir 1961, 77). Az úrilány kifejezés szinonimájaként a szöveg folyamán a teljes utónév használata szerepel, a konzervatív polgári társadalom képviselői ugyanis a becéző formulákat mellékelve kizárólag Simone-nak szólítják. Hasonló konvenciók alapján az édesanyját nem csupán mamaként, hanem szertartásosan „Madame-ként” tartja számon az önéletíró („Ő volt az idősebb, a »Madame«” - Beauvoir 1961, 28), amely az anya-lánya közti távolságot kívánja kifejezni. A családnévhasználat problematikussága, identitásalakító hatása leginkább a női ön- életírók esetében figyelhető meg, hiszen - a társadalmi szokások, elvárások alapján - a nők többsége házasságkötéskor családnevet vált. A férj családnevének a felvétele több nyelvben is birtokviszony kifejezésével történik - ilyen például a ’férfihoz tartozó’-t kifejező szlovák -óvá toldalék -, ami a nő férj felőli meghatározottságát indukálja, és a férfinév előtérbe helyezésével alárendeltségi pozíciót sejtet (például: Nagy Istvánné). A női ön- életírói szövegtípusokban éppen ezért felhívó jelleggel bír a borítón található személynév; a férj nevének megtagadása, illetve a lánykori név megőrzése a férjezettséget jelző családnév mellett a férjtől való függetlenség jeleként, az önéletíró női vagy szakmai identitásának kidomborításaként értelmezhető. Nem véletlen, hogy a női önéletírások többsége a szer9
