Irodalmi Szemle, 2014
2014/8 - NÉV-ÉRTÉK - Petres Csizmadia Gabriella: Hogyan is szólítsam meg magam...? (tanulmány)
NEV-ERTEK PETRES CSIZMADIA GABRIELLA HOGYAN IS SZÓLÍTSAM MEG MAGAM ... ? A NÉV SZEREPE AZ AUTO В I OG RAF I A I SZÖVEGEKBEN Philippe Lejeune önéletírói paktumának megfogalmazása óta számos elméleti vita bontakozott ki az autobiográfiai diskurzusban. Az egyik legélénkebb polémia az önéletírói szövegek tulajdonnév-használata köré összpontosult, hiszen az elméletíró a szerző/ elbeszélő/főszereplő nevének azonosságából kiindulva húzta meg a határt a fiktív és az autobiografikus szövegtípusok között. A tulajdonnév azonosságán alapuló, túlságosan normatív szöveghatár-kijelölés alapján azonban több Lejeune-értelmező azt a téves következtetést vonta le, hogy a paktum-elmélet értelmében az autobiografikus szövegtípusban megszólaló szubjektum problémamentes önreprezentációt hoz létre. Az azonosság feltétel nélküliségének követelményét Lejeune markáns kijelentésein túl („Vágyván azonosság, vagy nincs. Nincsenek lehetséges fokozatok, és minden felmerülő kétség negatív következtetéshez vezet” - Lejeune 2003, 19) az önéletíró hétköznapi én-tapasztalata is megerősítette, hiszen az állandóan változó, mégis önmagának megmaradó szubjektum koherenciáját éppen a személynév stabilitása biztosítja. Az önéletíró neve ugyanis egy fizikumba gyűjti a szétszóródó személyiséget, egy konkrét valakiként határozza meg az egyént, és a személyiség pecsétjeként, azonosítójaként funkcionál. Az egységes én-ta- pasztalatot erősíti a név rámutató jellege is, hiszen a bemutatkozás során a név helyettesíti a szubjektumot, aláírás-funkciójának köszönhetően mintegy az én esszenciájaként értelmeződik, ezáltal eltörölhetetlen nyomot hagy maga után a személyiségről. A személynév ezen funkciója legmarkánsabban a curriculum vitae-típusú autobiografikus szövegekben figyelhető meg, ahol a személynév - szubjektumhelyettesítő jellegéből adódóan - nominális állandóságával a személyiség egyetlen változatlan elemeként a társadalmi intézményesítést képviseli. Pierre Bourdieu szerint „a személynév hordozója (mondhatni szubsztanciája) annak, amit személyi adatoknak nevezünk, vagyis az adott személyhez kapcsolódó tulajdonságok (nemzetiség, nem, kor stb.) halmazának, amelyeknek polgári jogi követelményei vannak, és amelyeket a hatóság látszólag csak megállapít, valójában azonban létrehoz” (Bourdieu 2002, 73). A személynév ugyanis a nem és a nemzetiség leleplezésén túl a rangok és titulusok kijelölésével az én társadalmi betagozódásáról, a divatnevek felbukkanásával a történelmi korról is árulkodik. Az autobiográfiai diskurzus posztmodern szubjektumelméletekkel történő kiszélesítése elvezetett ahhoz a felismeréshez, hogy az azonos tulajdonnevet használó, E/l-ben megszólaló én nem konstans állapotot rögzít, hanem az önalkotás folyamatjellegét mutatja be (Hankiss 2005, 252-255). A tulajdonnév egységessége tehát nem azonosítható a személyiség kompaktságával, hiszen az én nem statikus, homogén és kiismerhető alakzat, ha8
