Irodalmi Szemle, 2014
2014/8 - NÉV-ÉRTÉK - Bánki Éva: Visszatérés Anna-városba (Látogató III.) (próza)
N ÉV-ÉRTÉK Bekiabálunk a tornácon. Olyan kevesen vagyunk errefelé, hogy nem csöngetünk feleslegesen. De most nincs szörcsögés, méltatlankodó nyüszítés, nincs rémült bútortologatás. Sebestyén Annából olyan hűvösség árad, hogy magyarázkodni kezdek. Megnéztük a beloruszokat, és arra gondoltunk, hogy beugrunk megkérdezni... érdeklődni, hogy van-e valamire szüksége? A mondat megáll a levegőben. Anna a kötényébe törölve a kezét, befelé invitál minket. Miféle beloruszok? A ruszinokra gondolunk? Minek zaklatni őket? Él egy-két rokonuk Bács-Kiskunban, ösz- szeszedik itt magukat, aztán mennek Angliába. A nagyasztalon az uborkasavanyítás kellékei, a kimosott üvegek alatt egy telefonos regiszter és egy szamárfüles világatlasz. És csend, rend, talán túlságos is. Kislányruhák a széken. Nyilván Kisannáé, és az is lehet, hogy a félig-fehéreknek szánta őket ajándékul. De vajon nem azért pártfogolja őket, mert ezzel is közelebb kerülhet az unokája országához? Emberrablás, Anglia... Ilyen szörnyű világban, ennyi sok esztelenség között minden kapcsolat számít. Próbálnám a szót a hőségre terelni, de Kantler már láthatóan nem bírja tovább. Zümmögve kezdi: Ha-tudná-Anna-mibe-keveredett! Hogy-ennek-micsoda-következményei-lesznek! Megütjük-a-bokánkat-mert-mi-viseljük-a-felelősséget. Anna egyelőre hűvösen bólogat, miközben Kantler elmeséli, hogy Soósné lánya már felhívta a megyei kapitányságot, és kérve kéri, állítsák meg Sebestyénnét... Mert ez már tűrhetetlen! Rosszabb, mint a halottgyalázás. Rosszabb a rágalmazásnál is. Anna sóhajt. Szerinte a lány, a kisebbik Soós lány az, akinek nincs ki a négy kereke. Addig élnek a halottak, amíg kimondják a nevüket. A Soós lány az, aki neki köszönettel tartozna, hálás köszönettel. Közben folytatja a savanyítást, térül-fordul, na persze mezítláb, hisz a cipőjét nyilván kímélnie kell. A visszerektől halványkékek a lábai, de sehol semmi görcs vagy duzzanat, mintha a lábát reggel mágikus-homeopátiás kék festékbe áztatta volna. Mert csak az arca öregedett meg, a teste dölyfös és fiatal maradt. Ilyen ropogós, friss névvel hogy pusztulhatna el az ember? Hát-nézze-meg-mi-lesz-így- belőlünk, dohog Kantler fáradhatatlanul. Mert rá is ráragadt ez a csillapíthatatlan munkaláz, úgyhogy morog megállíthatatlanul. Hányán vannak még Őrskúton, Annuska?, kérdezem. Ügy valahogy, feleli a szemembe nézve. És mért mondana többet? Ő nyilván mindenkit számon tart, és mindenkit néven nevez, aki ismerte az unokáját. Az udvarában régimódi, ásott kút. Nem kerül sokba, éltetni a halottakat, locsolni a temetőben a virágokat. Kantler is olyan feldúlt, mintha izgatószert öntöttek volna a poharába. Bevitetem-én ... Bevitetem-én-a-vége-az-lesz! Bevitetem-én-maga-is-meglátja... Nem tiltakozom, és talán ezzel követek el végzetes hibát. Hisz Anna szemében én csak egy kopott teherautó vagyok, rajta a felirat: A-L-SÓ-V-Á-R-O-S-I I-D-E-G-G-O-N-D-O-Z-Ó. Sebestyén Anna a kék lábaival lecövekel Kantler előtt, és már dühösen fújtat. Hova vitet be? Mi ez az őrület? Mit akarnak maguk az ideggondozóval? 6
