Irodalmi Szemle, 2014
2014/8 - NÉV-ÉRTÉK - Bánki Éva: Visszatérés Anna-városba (Látogató III.) (próza)
NÉV-ÉRTÉK Sebestyénné Annáról persze nem volt semmi kartotékom. A régi kulákok még tudtak titkokat tartani: Anna az első unokatestvéréhez ment feleségül, aki a pletykák szerint a féltestvére volt. Vagy talán nem is a féltestvére, hanem a nagybátyja? Zavaros ügy, amit a régebbi világban szörnyülködve szálaztak-boncolgattak volna a lakodalmakon. Mindenesetre Anna szült egy lányt, eltemette a férjét, a ládagyárban robotolt, rendben tartotta a kertjét - a sorrend abszolút nem számít, hisz ugyanúgy élt, mint a többiek, a Marikák, Erzsikék, Jolánkák. Unalmas sors, de Sebestyén Anna nyugdíjasán sem unatkozhatott, nyakába kapta a lányától Kisannát, az unokáját. Az a gyerek dúlta fel a szegény Annát, sóhajtozott Kantler. Az-a-szegény-gyerek! Mert- persze-a-gyerek-nem-tehet-semmiről! Valami sötét és rendellenes dolog megzavarta a bevett sorrendet. Egyszer elvitte Pestre kirándulni Kisannát az édesanyja, hisz McDonald’s nélkül még egy falusi gyerek sem nőhet fel. A két napból három nap lett, aztán négy, végül Kisanna is, az anyja is eltűntek. Emberrablás, Anglia, csicskázás vagy valami baleset? Valami rendellenes dolog, ami a kisebbik Annát kitörölte az élők sorából? És ez a fura eltűnés csinált Sebestyénnéből helyi nevezetességet. Persze más öregasszonyok is elvesztették az unokáikat, de ezek nem tudtak cirkalmas leveleket írni az újságoknak, és nem tudtak magabiztosan nyilatkozgatni tévének-rádiónak. Tenni, szervezni, ügyködni, mozgatni a szálakat. A legtöbben minden hajcihő nélkül összeomlottak. No de Annát, aki ügyködős fajta, magyarázza Kantler, nem ilyen fából faragták. A furcsa eltűnés után lassan-lassan rákapott a bolondériára. Mihelyt elfogytak az újságok, a tévéműsorok, a sok tenni- és intéznivaló, Anna a halott szomszédasszonyai nevében levelezgetni kezdett azok rokonságával. Próbálom Kantiért kiábrándítani: a törvény nem tiltja, hogy halottak nevében levelez- gessünk. Azt sem, hogy mindig csak nyers ételt együnk, vagy éjjel-nappal facebook-szerelőt keressünk. Vagy hogy világhírről ábrándozzunk. És bár a levélírás olcsó mulatság, de az én betegeim nem szoktak levelezni az élőkkel. Mert velük nem elégszenek meg! De ha mégis így lenne, hol találnának postát, vagy hogy vegyenek bélyeget? Arra sem lennének képesek, hogy a napokat számon tartva, a karórájukra pislogva várják a buszt a fordulóban. No de, mondja Kantler. No-de-no-de-no-de. Nem lehet annyiban hagyni. A személyiségi jogok. Át a főúton. Át a végtelen forróságon. Persze van hátránya a túlsúlynak, nem is kevés - de ha nem lennék kövér, a meleg agyonnyomna. Kiskertek, tanyák, aztán megint kiskertek. Az én körzetem liliomos körzet. Errefelé nem tulipánok, nem mályvák, nem bazsarózsák, hanem liliomok hirdetik a régi gazdasszonyok jóravalóságát. Fehérek, sárgák, vörösek, szépek. És még mindig jóravalók. Mint a nevek a fejfákon, mint a hajnali álmokban elmosódó arcok, ők is az igazi emberek helyett élnek. Letérünk az uradalom mellett - igen, ez már Örskút! -, és végigmegyünk a halott nevekkel teli temetőkerten. Kantler közben fogadkozik: beviteti a szerencsétlent, beviteti, ha addig él is, mert ne képzelje, hogy fölötte áll mindenkinek. Egy, kettő, három, négy, öt... végre. 5
