Irodalmi Szemle, 2014
2014/8 - NÉV-ÉRTÉK - Bánki Éva: Visszatérés Anna-városba (Látogató III.) (próza)
N ÉV-ÉRT ÉK Mért is ne? Nyomunkban a papucsban slattyogó Simivel bejárjuk a hőségtől remegő szobákat. Csak a falak maradtak, de Karcsi mindegyiket büszkén kocogtatja. A dédapja disznóvért kevert a malterba, az ilyen házak az ítéletnapig megmaradnak. És majd ki is festek, Marika. Parkettázok, csempézek, összeszedem magam. De először nem festetni, nem takarítani, hanem korszerűsíteni akar. Belemegyek a játékba: találgatjuk, hova férne el a facebook, milyen gép kell hozzá, először kit kell a városból kihívni. De gyorsan elunom magam. Honnan tudhatnám, milyen gép kell hozzá, az én fiatalkoromban a zsebrádió is újdonság volt. Űjdonság? A világ egy gombnyomásra. De talán ma nem ez kell. Kitántorgok a liliomokhoz. Éget a nap, olyan diadalmasan, mintha a nagyapa egy másik világban disznóvért kevert volna hozzá. Hát csak vigyázzanak magukra!, mondom. Nyikos még hümmög, de én nem kegyelmezek. Tessék csak előbb kitakarítani, Karcsika! Kedvem lenne megmosni az arcom, esetleg harapni valamit, de kikerülöm a Radics-ta- nyát. Ezek a beköltözött beloruszok mind életvidámak, de mi nem értjük őket. A belorusz/é/éí is csak Kantler, a régi polgármester ragasztotta rájuk, mert túl fehérek ide, az Alföldre. A belorusz az félig-orosz vagy fehérorosz, olyan keverékféle, magyarázta - eltűnnek a birodalmak, és csak kóvályognak a lakosaik ide-oda, feketén, fehéren, betegen, sápadtan. No de mit ad isten, a kanyarodóban épp Kantiért látom, aki labdázik az egyik félig- vagy túlságosan-fehér gyerekkel. Mint valami kövér kisfiú, aki nem tud mit kezdeni a szabadidejével. Az Isten áldja meg, Marika, hova tekereg? Mi lesz magával ilyen hőségben? Nekidőlök az eperfának, és hallgatom, ahogy megint Sebestyénnéről álmodozik. Merthogy tennünk kéne már valamit! Összefogni, segíteni, intézkedni! Azt a szegény Annát, a szegény szerencsétlen asszonyt támogatni! Mert meglátja, Marika, kihúzzuk a gyufát! Megütjük a bokánkat! A végén mi leszünk azok, akiket felelősségre von a hatóság! Rápillantok az ide-oda tekergőző erekre, a saját feldagadt bokámra. Fáj, gyulladt, mintha kora reggel beütöttem volna. Visszeresek, fáradtak. De talán telepedjek Kantler lába elé egy homokbuckára? Rossz-vége-lesz-ennek, rossz-vége-lesz, rossz-vége, darálja. Hümmögök, pedig nem akarom, hogy Kantler folytassa. Nekem ugyan mi bajom lenne Sebestyénnével? A sok alkoholista, téveszmés, elbutult öreg között végre van valaki, aki számon tartja, hányadika van, aki még gondot visel magára. De Kantiért az égvilágon semmi sem győzheti meg. Ha megbolondulnak, a ravasz emberek lesznek a legveszélyesebbek. Még- a-végén-mi-húzzuk-a-rövidebbet. Jöjjön velem, és beszéljen a fejével! Ha udvarolni akar, én nem kellek hozzá, felelem. Kantler böffent egyet, nála talán ez az erkölcsi felháborodás jele. A körzetem Lámszegből, a régi tanyákból, a Csillag-uradalom házaiból és a hajdani Őrs- kútból áll, úgyhogy nagyon jól ismerem Sebestyén Annát. Őrskút még nem halt ki teljesen, néhányan lakják a házakat, özvegyek. A maga területe, idegi ügy, állítja Kantler magabiztosan. Majd-meglátja-majd-meglátja- rossz-vége-lesz... 4
