Irodalmi Szemle, 2014
2014/8 - NÉV-ÉRTÉK - Bánki Éva: Visszatérés Anna-városba (Látogató III.) (próza)
Visszatérés Anna-városba (LÁTOGATÓ III.) A tanyákon még tudják, hogy mi az a respektus. Én vagyok, Marika, tessék kinyitni! Hallom, hogy a házban bútorokat tologatnak, szörcsög- nek, krákognak, mintha valami óvatos szörny készülne beengedni. Pedig nem szörny az, csak valamelyik betegem. Jól vagyok, Marika, az isten áldja meg! De hogy a saját szememmel lássam, el kell döntenem az ajtó elé tolt hokedlit. Az ideggondozóból jövök, mondom, csak ahogy megbeszéltük, ne tessék megijedni. Átverekszem magam a kannákon, székeken, nejlonzacskókon, helyet foglalok a konyhaasztalnál, és előhúzom a dossziét a táskámból. Mindent szeretnék tudni. No, de mi az a minden?, kérdezik. Süt belőlük a félelem. Az arcukból, a hajukból, de még a körmük hegyéből is. No persze én nem a hatóság vagyok, csak egy szakápoló az alsóvárosi ideggondozóból. Mondjon el mindent, Józsi! Ha már leültünk nyugodtan, nem is kell ijesztgetni őket. Több hét magány után úgy fakad föl az emberekből a beszélhetnék, mint a kelés a júliusi melegben. Nem bírom a főttet megenni, panaszkodik az első betegem. Nem-bírom-nem-bírom- nem-bírom. Akárhogy-akarom-nem. Amit megfőzök vagy megpirítok, abból kimegy az élet. Tönkremennek a rostok, szétrohadnak a sejtek. Józsi csak sárgarépát, aszalt gyümölcsöt, karalábét eszik. Vannak tyúkjai is, hogy velük mit csinál, bele sem merek gondolni. Nem hiheti senki, Marika, hogy dögöket kell enni! Nem kényszeríthet erre a törvény erejével sem! Nem is kényszerítem. No de micsoda disznóól van itt, nézze meg az ember! Mosakodjon meg, takarítsa föl az udvart, és szedje azokat a gyógyszereket! Nyersek mind, soha senki nem főzte meg őket. Józsi hümmöget, alázatosan kikísér, de a vállamban érzem, ahogy gyanakodva figyeli, hogy lépkedek a lassan korhadó tanyák közt a forróságban. Mintha a pillantásától folydogálna a hátam közepén a nedvesség. Milyen fákon teremnek a gyógyszerek? Jóságos Isten, miket beszélek! Hogy elveszítse Józsi a nyomom, letérek balra, a Nyikos-tanya felé. Ezen a tanyán már csak az utolsó Nyikos, a púpos Karcsi él. Látom az útról, ahogy félkönyékre dőlve, térdét maga alá húzva kuporog Simivel a lócán. Ezt a kényelmes, koktélozós pózt talán valamelyik amerikai filmben látták: beach, olajbogyó, hullámok, pálmafák. Simi tizenöt éves, és ő sem tudja, mi lenne a jobb, visszatérni a lakásotthonba vagy bámulni a halott Nyikosné liliomait a forróságban. Mindenhol virágok. Fehérek, sárgák, vörösek; szépek. Karcsi kidülöngél a kapuhoz. Ne legyen finnyás, Marika! Fogadjon el egy pohárkával! Lesüti a szemét, de én már a testtartásán látom, dicsekedni akar. 3 BÁNKI ÉVA
