Irodalmi Szemle, 2014
2014/7 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Steinmacher Kornélia: „A karneválnak vége” (Térey János Moll című kötetéről)
állapotból kilógó, a karneváli állapot felett álló, de érzelmileg magát attól függetleníteni nem tudó sajátos moll-hangnem. A lírai én a világban való gátlástalanság, érdekközpontúság, hiábavalóság, közönyösség, a megállíthatatlan pusztulás, az értékvesztettség és kiüresedettség tehetetlen, ugyanakkor értő és értelmező szemlélője. Többlettudása pedig „nemes szorongással” jár: a szemlélődő jelene megtöltődik a múltról való tudás és a jövőről való sejtés terhével. A harmónia azonban a természet szintjén is törékeny: a természeti megújulást is megsemmisíthetik a különböző kataklizmák- árvizek és vulkánkitörések. A borító kékjébe belevesző madáralak talán a Fauna (Gyöngédség-projektum) vércséjének vagy a magasból lecsapó királyölyvének árnyéka, melytől erősen elüt a tovasuhanó autóban ülő, természetellenes pózban egymásba olvadó két bábuszerű ember. A kötet tartalmát ismerve a borító kékje talán a szintén az egész köteten átvonuló hó és tél metaforikájával szembeállított, az életet jelképező víz kékjére utalhat. Az életadó víz azonban magában hordozza a pusztulás, a pusztítás lehetőségét is: a kötet nyitó versében - James Ensor szponzora voltam, támogattam a nemes szorongásban- például ott az emelkedő vízszint, a mindent ellepő özönvíz egyre fenyegető ígérete: „Küszöbön az ár, / És Hollandia egyszer csak nem lesz, / Nem lesz Manhattan, se Dubaj, se Velence, / Atlantiszként küldik menekültjeiket.. A kötet versei közül talán ebben a szövegben jelennek meg a leghangsúlyosabban a karneváli motívumok - rítus, maszka, tánc, karnevál. James Ensor, egy a tizenkilencedik század végétől a huszadik század első feléig alkotó belga expresszionista festő, akinek misztikus, vallási témájú képein a kötet verseinek képi világához hasonlóan egyszerre jelennek meg karneválhoz és halálhoz köthető motívumok. ÍZLÉSEK ÉS POFONOK Abban a múltban, amit még a keresztényi értékrend kötött és szabályozott, mindennek megvolt a maga helye és ideje. Ettől a rendtől elszakadva, ebből a rendből kivonulva az ember gőgjében és a korlátlan szabadságtól és szabadosságtól megrészegülve nem veszi tudomásul, hogy a karneváli időnek vége: végteleníti azt, s az önvizsgálat, a megbánás hiányában, krisztusi megújulás, feltámadás nélkül az emberek lelkét nem érinti meg a tavasz: míg a természetben minden zöldbe borul, addig az emberek világában beköszönt az örök tél: ahol elmélyül a félelem és a nyomor, és ahol állandó vendég lesz a halál. Ezek a mesterségesen állandósított, eltorzult karnevál végi állapottól különböző magatartások, az ebben megteremtődő egyéni és közösségi sorsok, az emberi és természeti környezet együttes ábrázolásai alkotják a kötet öt ciklusát. A Magyar menyasszony ciklust a tájversek uralják, Bihar vidéke van leghangsúlyosabban jelen a kötetben, de Budapest egyes részei és a Balaton-felvidéki tájak is feltűnnek itt: a Fürdőhely, futtában című versben Fonyód-Bélate- lep hanyatló, s végül gyakorlatilag lakatlanná váló képe és a sorrentói táj látványa egymást alakítják, képezik meg. A felidézés ezen módja a magyarság meghatározhatóságának problematikusságát is jelképezi: az, hogy a magyarság valami egyedi, önálló közösséget alkotna, itt elbizonytalaníttatik: hiszen a sorrentói táj felől való megközelíthetőségében, megidézhetőségében inkább egy rész-egész viszonylatban határozható meg: „másolt Magyarországaként, az európai közösség részeként. Egyben bizonyosan nem különbözik Európától: a Krisztusból való kivonulásban és a lassú pusztulásban: ezen a vidéken, akárcsak Budapesten, Biharban, vagy a kötet végén megidézett erdélyi vidéken a mindent beborító hó, a szentség hiánya, a szeretetlenség uralkodik: az emberiesség, keresztény kultúra 89
