Irodalmi Szemle, 2014
2014/7 - NOVÁ DRÁMA/ÚJ DRÁMA FESZTIVÁL - Száz Pál: A nyelv tája, a táj nyelve - a kimondás uralma, az uralom kimondása (a Pótoň színház Kaszálatlan mezők országa című előadásáról)
NOVA DRAMA / Ü) DRÁMA FESZTIVÁL III. A TÉRBEN Az erősen poliszemikus és terjedelmes szöveg nagy kihívást jelent a rendező számára, aki alighanem kénytelen a felsorakoztatott értelmezési lehetőségeket redukálni, illetve választani közülük. Michal Ditte dramaturg és Iveta Ditte Jurcová rendező a nyitott szöveget alaposan megzabolázták, mintegy harmadát kihúzták, s határozott koncepció men tén vitték színpadra. A leghangsúlyosabb témává az identitás és a hagyományhoz való viszony vált, s ehhez mérten alakult a szöveg rendezői változata. Noha ez sok izgalmas szövegrész elhagyását vonta maga után, verziójuk kompakt maradt. A legszembetűnőbb változás az utolsó három dialógus hiánya volt, amelyek a „történetet” lekerekítették volna. Ez is arra utal, hogy a rendezői-dramaturgiai koncepció nem az impliciten adott történet kidomborítására törekszik, inkább szekvenciák füzéreként olvassa a szöveget, a fabula helyett az egyes szituációkra összpontosítva a húzáson túl a szövegrészeket át is csoportosítja - s így a szöveget közhelyesen szólva nyersanyagként kezeli. Az erőltetett történetmesélés, a hagyományos cselekvés és konfliktusközpontú rendezés helyett inkább audiovizuális élőképek sorozatát kapjuk. A látvány és a hangzás rétegzettsége furfangos rendszert alkot, így az előadás Hans-Thies Lehmann meghatározása alapján - mely éppen ezen rétegek elválasztásából indul ki („előadás = némafilm + rádiójáték”) - posztdramatikusnak minősül. Megjegyezhetjük, hogy Lehmann szerint a poszdramatikus drámaesztétikát legmarkánsabban képviselő landscape play és az általa alkotott audio landscape műfaja, valamint a beszédaktusok felértékelődése szintén vonatkoztatható a darabra (Lehmann 2007, 175-181). A tér több egymás mellett működő szegmensre bomlik. (Látvány: Milan Mikula, Iveta Ditte Jurcová, Miroslav Sedlák, Marika Sebenová.) A jobb oldalon a fehér (1.) vetítő- vászon négyzete előtt van maga a játszóhely, a színpadi tér, melynek jobb szélén, jól láthatóan foglalnak helyet a színészek (itt történnek az átöltözések is). A színpadi tér mind a négy sarkába egy-egy mikrofon kerül, míg a vászonra vetített projekció általában a szöveg dramatikus terét jeleníti meg. A tér bal oldalán foglal helyet a „technika” - Ditte Jurcová, Michal Ditte és Ondrej Remiás - akik a XI. Honban a bárányok szerepét alakítva törik meg a két tér párhuzamos egymásmellettisé- gét. A harmadik és vizuálisan legizgalmasabb térelem a bal oldali másik (2.) vetítővászon - amelyre három plán vetül egyszerre. A színpadi tér elé helyezett kamera segítségével erre vetül ki (2.) a színészek játéka és a mögöttük lévő vászonra vetített projekció (1.) - amely így maga is kettős kép. Harmadik plánként szintén erre vetül (2.) az Ondrej Remiás által a bal oldalon bábszínházát idézően megjelenitett látványelemek játéka (bárányfigurák, mező, buborékok, napraforgók, szögesdrót, hóra emlékeztető tolleső). A különálló síkokat ez a projekció (2.) tehát képileg egyesíti. A színpadi tér mögé vetített projekció (1.) nem felvétel, ugyanúgy élő és performativ, mint az utóbb említett bábszínházi látványelemek - hiszen egy makett projekcióját látjuk, amellyel szintén a „technikusok” manipulálnak a tér bal oldalán (elforgatják, a keretben panelként cserélik le a színházi tér makettjében a festett lemezeket, vörösre festik a hátsó falat stb.). A drámai teret kizárólag a színészek uralják (díszletelem nem kerül be, csak a kellékek és a színészek jelmezei változnak). A makett mögéjük vetített képe (1.) a drámai teret (hol a panelt, hol a tájat) reprezentálja, míg a kizárólag a hátsó projekción (2.) látszó „bábszínházi” elemek inkább imaginatívak. A projekció használata ezen felül a dimenzióváltásra a szó legkonkrétabb értelmében
